Újraintegrálódni a társadalomba



A mezőgazdasági termelésből élő emberek – tekintet nélkül gazdálkodásuk méreteire, tevékenységük minőségére – nagyjából a rendszerváltozás óta egyre inkább a társadalom figyelmének középpontjában vannak.

A rendszerváltás sokak életét megváltoztatta: van, akinek előnyére, van, akinek hátrányára. A szövetkezetekből, állami gazdaságokból tömegesen váltak munkanélkülivé olyan szakképzett – vagy kétkezi – földműveléssel, állatgondozással foglalkozó emberek is, akiknek megélhetése korábban garantáltnak tűnt. Döntés elé kerültek, és akinek elég erős elhatározása vagy függősége volt a mezőgazdasági munka felé, az bizony szinte a semmiből kezdett a magánszférában gazdálkodni. A szerencsésebbek a kárpótláson összeszedett földeken és részarányban kihozott gépekkel – de sokan csak bérmunkával műveltetve – igyekeztek boldogulni.

Akik gazdagabb felmenőkkel rendelkeztek, jobb gazdálkodási alapokhoz jutottak. Mások, akik közelebb voltak a tűzhöz – elsősorban a korábbi vezetők – jobban mozdultak, és a privatizáció során mindjárt előnyhöz jutottak. Bő két évtized elteltével, most már rá sem lehet ismerni a kapitalizálódó mezőgazdaság induló arányaira, akkori sajátosságaira.

A magyar társadalom, a magyar emberek természetesen folyamatosan figyelemmel kísérték a mezőgazdaság átalakulását, újraszerveződését, és azt óhatatlanul összehasonlították a gazdaság más ágazatainak időarányos állapotával, fejlődésével. Miután a híradásokból a mezőgazdaság teljes keresztmetszetét nem ismerhették meg, csak információfoszlányokhoz jutottak, így gyarló emberi okokból a látókörükben lévő események szubjektív – jobbára szélsőségeket látó – elemzésébe kezdtek. Nyilván nem a rossz termőhelyi adottságok mellett gazdálkodó kisgazdaságok, egyéni gazdák kerültek a fókuszba, sokkal inkább az intenzíven fejlődő, földterületekkel gyarapodó, korszerű gépparkkal rendelkező, tőkeerőt fitogtató nagygazdák és társaságok. Azok, ahol a mezőgazdasági termelés újraszerveződése ellenére is töretlen volt a fejlődés, ahol minden évben jelentős nyereség képződött, ahol a kevés alkalmazott is jó fizetésért dolgozott.

Minél újabb technika érkezik, annál jobban mérséklődik az emberi erőforrás iránti igény
Minél újabb technika érkezik, annál jobban mérséklődik az emberi erőforrás iránti igény

Differenciálódó gazdálkodók

Talán nem új felismerés, hogy az elmúlt bő két évtizedben, vagy inkább szűk negyedszázadban, sportnyelven szólva: erősen szétszakadt a mezőny, és az egyes gazdálkodók közötti különbségek napjainkban is egyre csak nőnek. Természetesen a jó termőhelyi adottságok mellett gazdálkodó, jól képzett gyakorlati szakemberek ismereteire támaszkodó gazdaságok egyre távolodnak a kedvezőtlen helyen és szerényebb ismeretek mellett gazdálkodóktól. Ezt azonban az átlagember nem érzékeli, de a következtetéseit levonja.

Tény, hogy a gazdálkodók egy jelentős részének megjelenése – a magánéletben és a munkában – imponáló az utóbbi időben. Ezt a korszerű és egyre esztétikusabb erőgépek, a praktikus és drága munkagépek, de a lassan státuszszimbólummá váló egyre vagányabb terepjárók is jelzik.

Persze mindez magyarázható, hiszen a korszerű gépek nagyban segítik a gazdálkodás eredményességét, és javarészt hitel segítségével vásárolják a gazdák ezeket. A falu népe ezt a folyamatot azonban másképpen látja, hiszen minél újabb technika érkezik, annál jobban mérséklődik az emberi erőforrás iránti igény. Magyarul: a falu, a vidék munkahelymegtartó képessége folyamatosan csökken, így ma már egy jól gépesített és ipari növényeket termelő 1 000 ha-os gazdaságban csak 5-7 emberre van szükség.

Megváltozott tehát a gazdálkodás szerkezete, lecsökkent a munkaerőigénye, ami nem azt jelenti, hogy nem folyik minőségi és kiváló szakmai munka. Azok az emberek, akik még aktívak, és kívül rekedtek ebből, természetesen csalódottak. A megerősödött gazdálkodók viszont ezeket az anomáliákat sikerként élik meg, hiszen a nyereségük növelését tűzték ki célul, és ezt többnyire meg is valósítják. Mégpedig úgy, hogy látványos, kemény munkát végeznek, és akkor is dolgoznak, amikor mások ráérnek bámészkodni, akár őket figyelni. Különösen a városban látják leegyszerűsítve a paraszti munkát, és kiváltképpen a fiatalok szeretik pejoratív összefüggésekben alkalmazni a közbeszédben is a „paraszt” jelzőt. Persze, ők nem ismerik a szó nemes értelmét, de ez akkor is megbocsáthatatlan nekik, mert ez rosszul esik a szakmát gyakorlók számára. Ma a parasztember, a gazdálkodó ember IQ-ja semmivel sincs alacsonyabban, mint az átlagembereké, sőt a gazdálkodás egyre inkább olyan ismereteket és tudást – iskolázottságot – kíván meg, ami ezt az értéket folyamatosan emeli.

Felesleges támadási felületet kínálni

A mezőgazdasági munkát végző gazdálkodók helye és szerepe stabil a társadalmon belül. Ezt nagyon sokan felismerték, és megfelelő alázattal, ugyanakkor nagy igényességgel végzik a munkájukat. Ők nem felejtik el azt, hogy a saját szorgalmuk és szakmai tudásuk mellett mennyi segítséget kaptak az elmúlt években a munkájukhoz.

A 2004-es EU-csatlakozás az előnyeivel, vagy a nyomában rövid ideig élő intervenciós felvásárlás olyan változásokat hozott, amelyekre nem lehet csak úgy legyinteni. A folyamatosan emelkedő földalapú támogatás, az évente változó mértékű gép- és egyéb ágazati támogatások azonban okos önmérsékletre és fegyelemre intenek. A gazdálkodók egy része hajlamos azt hinni – és úgy viselkedni –, mintha saját kútfőjéből és önerőből sikerült volna virágzó gazdaságot létrehoznia. Kétségtelen, hogy vállalkozni kellett, meg kellett tenni az első lépéseket, de a segítség nélkül sokan nem boldogultak volna. Ezt nem szabadna feledni, és megfelelő szerénységgel és méltósággal illene viselni a viszonylag gyors gyarapodás terhét.

Sokkal szimpatikusabb a társadalom előtt az a gazdálkodó, aki nem hőzöng, nem háborog, nem hivalkodik, és megpróbál ugyanolyan tagja maradni egy falu lakóközösségének, mint amikor szerényebben élt. Gyarló emberi tulajdonság a nagyképűség, a kivagyiság – de nem ismeretlen a gazdák körében sem. Sajnálatos módon sokan néhány ilyen ember után hajlamosak – különösen a városban – megítélni a gazdálkodókat. Pedig lehet szép új terepjárókkal is szimpatikusnak maradni – ami mellékesen valóban munkaeszköz, igaz, ott is vannak/lennének egy-egy gazdaság méreteihez, erejéhez harmonikusan igazodó ár- és márkakategóriák –, jól integrálódni a helyi faluközösségekbe.

Sokak erénye a tisztes adózás mellett az adakozás, a falu intézményeinek, sportjának segítése, amely mindig egy lépés, egy gesztus a közösség felé. Az emberek nem felednek, és a valamikor 100-200 embert foglalkoztató szövetkezetek és a mai modern magángazdaságok között vonnának párhuzamot. Természetesen ennek ma már nincs értelme, éppen ezért kellenek a gesztusok, az alkalmi segítség a legjobban rászorulóknak, ha van miből…

Ma már egy jól gépesített és ipari növényeket termelő 1 000 ha-os gazdaságban is csak 5-7 emberre van szükség
Ma már egy jól gépesített és ipari növényeket termelő 1 000 ha-os gazdaságban is csak 5-7 emberre van szükség

Húzóágazat a mezőgazdaság

Igaz, hogy erősen időjárásfüggő, igaz, hogy nagy kockázatviselő ágazat a mezőgazdaság, mégis számottevő húzóerő a nemzetgazdaság számára, ami a jelentőségét mutatja. Tartósan jó gazdasági eredményeket elérni csak magas szintű szaktudással, jó termőhelyi adottságokkal lehet, és persze tartalékolni is kell. Biztonságban és a kockázatokkal szemben védettnek csak az a termelő érezheti magát, aki a klasszikusnak mondott és kívánatos gazdálkodási formációt már meg tudta valósítani. Jelesül, ha egy termés ára a bankban van, egy termés a magtárban van, és egy termés a szántóföldön sejtet jó esélyeket.

Ennek a kiváltságnak a megteremtése évtizedek munkájával volt elérhető azok számára, akik ezt komolyan is gondolták, hiszen emellett még fejleszteni/beruházni is kellett. Nem mellékesen pedig olyan emberi és szakmai következetességet, fegyelmet, szerénységet követelt meg, amelyre sok termelő – természeténél és képzettségénél fogva – nem is igazán alkalmas.

Vannak, akik a gazdálkodásban is a pillanatnak élnek, a bevételeket – az adózás előtti nyereséget – túlértékelik, gyakran okszerűtlenül és meggondolatlanul költik el, nem szolgálva azzal a bővített újratermelést és az eredményességet. A figyelem felkeltése talán nem hiábavaló e tekintetben, hiszen szerencsés lenne, ha a gazdálkodásba bekapcsolódó fiatalok helyes mintákat látnának, és jó irányba indulnának el.

Jómagam már korábban elszakadtam a gazdálkodástól, de gazdák közt járok, ismerem a mindennapjaikat. Éppen ezért – talán egy kicsit kívülről nézve – szeretném ráirányítani a figyelmet azokra az integrálódási és viselkedési normákra, amelyek szerethetővé teszik a gazdálkodókat a magyar társadalom számára. Jó lenne, ha nem ellenségképet, nem hivalkodó és magamutogató újgazdag embereket látnának bennük, hanem olyan, ténylegesen – közvetve – értünk dolgozó élelmiszer-termelőket, akik alkalmazkodnak a lehetőségeikhez, és értik a hivatásukat…


Ez a cikk a MezőHír 2015/06 - júniusi számában jelent meg.