Őshonos állatok telephelyének átadása Karcagon



A Karcag székhellyel működő AGROHUNGÁRIA cégcsoport – amelyben két családi gazdaság, egy betéti társaság és két korlátolt felelősségű társaság összehangolt tevékenysége folyik – egyebek mellett nem kisebb szakmai feladatra vállalkozott, mint a magyar őshonos állatok tenyésztésére, tartására és értékesítésére.

Dr. Farkas Béla ügyvezető-tulajdonos a szintén tulajdonos lányát, Horváthné Farkas Adrienne-t nyerte meg ennek a munkának, amely álláspontjuk szerint magyarságtudat nélkül ma nem végezhető.

Az őshonos állatokkal való foglalatoskodás – különösen a tevékenység elindítása – köztudottan lehetetlen lenne támogatások nélkül, ugyanakkor, ha sikerül stabilizálni a tenyésztési/tartási viszonyokat, akkor az önfenntartásra való berendezkedés is elképzelhető – emelte ki köszöntőjében Dr. Farkas Béla a szép számú meghívott vendég előtt, akik egyben a projekt segítői, támogatói is voltak.

Természetesen a támogatások – és a pályázatokat figyelő szakmai csoport ébersége – mellett nagy szükség volt a korrekt pénzügyi segítséget nyújtó banki háttérre is. Ezt túlnyomó részben a Tiszafüred és Vidéke Takarékszövetkezet látta el kifogástalanul, hiszen ilyen nagy beruházásokat képtelenség lenne saját erőből megvalósítani. Egy sajnálatos tévedést – ami a köztudatban él – azonban szeretett volna eloszlatni, jelesül azt, hogy a látszat ellenére a támogatást valójában nem a termelők kapják. Közvetlenül ugyan hozzájuk érkezik, de közvetve a lakosság, a fogyasztók kapják, akik a megtermelt javak – ilyen módon csökkentett áron elérhető – élelmiszerek élvezői, de így van ez Európában és a világban szinte mindenütt…

A Kun-laposon található Farkas-major a 2000-es évek elején történt megvásárlása óta folyamatos és célirányos építkezések színhelye volt a mai napig, amikor elmondható, hogy elkészült. Az ünnepélyes átadás és szalagátvágás alkalmából megjelent Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, aki méltatta a létesítmény fontosságát, és elismerte a Farkas család erőfeszítéseit. A hagyományápolás és a korszerű állattartási megoldások ötvözésére hívta fel a figyelmet, amely jól szolgálja a termelést, és mintát, valamint az idegenforgalmi látványosságot is nyújt egyben.

Az annak idején a tulajdonosok részéről megfogant gondolatot egy közös bejárás követte a valamikori Sárrét szélén, a rétek világában, amelyen eldőlt, hogy a karcagi határnak ezen a történelmi részén – a Zádor-híd és az Ágotahíd közelségében – valóban indokolt egy őshonos állattartó telep megépítése.

A miniszter – aki a város korábbi polgármestere volt – némi nosztalgiával és magvas történelmi gondolatokkal, helytörténeti példákkal emlékezett meg a Hortobágy déli fogadókapujáról, amelyet a Farkas-major megépülése tett teljesebbé. Ez a példa, ez a mintaértékű gazdaság remélhetőleg mások érdeklődését is felkelti, akik az őshonos állatok tartását tervezik, akik hisznek az értékteremtésben és nem mellékesen az ebből származó jövedelemtermelésben. A jövőben is támogatott szektor marad az őshonos állatok tartása, illetve azok a beruházások, amelyek ezt a hagyományteremtő tevékenységet szolgálják – zárta felszólalását Fazekas Sándor, aki gratulált a családnak a projekt megvalósításához.

Magyar szürke, piaci nehézségekkel

A magyar szürke szarvasmarhagulya szemmel láthatóan jól érezte magát a rendezvény alatt uralkodó közel 40 C°-os hőségben is a pusztában, miközben Farkas Béla összefoglalta az elmúlt évtized tartási és piaci tapasztalatait.

Nem győzködte különösebben a hallgatóságot arról, hogy mennyire értékes, egészségesen élő állat a magyar szürke, hiszen ez mára már talán köztudott. Az ’50-es években a kihalás szélére sodródott fajtát méltatva megemlékezett néhány mondatban Bodó Imre professzor akkori, felbecsülhetetlen értékű munkájáról, amely a korabeli politikai miliőben még veszélyes is volt. Megmentette ugyanis a fajtát, amelynek megmaradt egyedeiből szaporították fel újra, nagy szakmai gondossággal az állományt. Ez olyannyira sikerült, hogy ma már nemcsak ténylegesen haszonállatként, de sokan hobbiállatként is tartják.

A magyar szürke köztudottan kis igényű, lassan fejlődő szarvasmarha, amelynek a húsminősége azonban bőségesen kárpótol mindezért. Az izomzatába – türelmes legelése során – beépíti a rétek flórájának, gyógynövényeinek minden értékét, ezáltal igen kellemes ízű, jó rostszerkezetű húst lehet nyerni belőle. Ugyan színhúskihozatala szerényebb, de a minőség mindezért kárpótolja a fogyasztót.

Sokkal nagyobb gondot okoz viszont az, hogy lassúbb fejlődése miatt nem tudja tartani a versenyt az intenzíven hízlalt húsmarhafajtákkal, és különösen a nőivarú állatok kevésbé keresettebbek. Vannak időszakok, amikor rendkívül nehéz – szinte lehetetlen – az értékesítésük, és ez a tenyésztési munkát is hátráltatja.

Mivel a tehenek nagyon jó nevelő anyák, ezt kihasználva embrióbeültetéssel tisztavérű Limousin fajtájú borjakkal próbálkoznak, amelyeket jóval nagyobb külföldi érdeklődés övez, és jól eladhatók.

A magyar szürke fajta viszont olyan stresszmentes életet él, olyan kifogástalan állatjóléti környezetben nevelkedik, és olyan „tiszta” takarmányozásban részesül, ami példaértékű, és ami a jövő élelmiszer-biztonságát tekintve nagyon bíztató. Ehhez persze újra meg kell ismertetni a fogyasztókkal, jó marketingmunkával kedvezőbb helyzetbe kell hozni a magyar szürke szarvasmarhát, a gasztronómiai szokások közé vissza kell hozni a fogyasztását, helyén és értékének megfelelően kell kezelni…

Lendületben a mangalica

Eleget téve a meghívásnak tiszteletét tette a rendezvényen a hazai mangalicatenyésztés két autentikus személyisége, Tóth Péter, az Olmos és Tóth Kft. ügyvezetője, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnöke, valamint Dr. Szabó Péter egyetemi docens, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének titkára.

Utóbbi az egyesület negyedszázados történelmét elevenítette fel – utalt az 1971-ben országosan nyilvántartott mindössze 36 db mangalicára –, és megállapította, hogy a korábbi 400, illetve a jelenlegi 200 aktív tag teljesítménye igen figyelemre méltó, csakúgy, mint a 231 tenyészetben található 9 500 regisztrált koca száma. Felállt egy szakembergárda, amely a tenyésztést irányítja, és akiknek feladata volt a fajta megmentése, megőrzése és felszaporítása.

A fajtán belüli vonalak fenntartása külön szakmai feladat, hiszen a valamikori 56-ból, ma 26 vonal él. Tíz év után kiadták a mangalica törzskönyvet magyar és angol nyelven, aminek hozadéka volt a tenyésztés stabilizálása, hiszen amely szülők ebben a törzskönyvben szerepeltek, azokat elismerés illeti, a többi csak mangalicának kinéző állat – egyszerűsítette közérthető szintre Szabó Péter a tenyésztési gyakorlatot.

2004-ben nyilvánította az országgyűlés a mangalicát nemzeti kinccsé, ami egyben elismerést jelentett a szakmai munkának, és perspektívát nyitott a mangalica számára.

A tenyészetek zöme közepes vagy annál jobb eredményekkel dolgozik, de néhány egészen kiváló is található a palettán. Az állatok 60%-a a szabadban, hagyományos tartási viszonyok között él, a fennmaradó 40% pedig zárt tartásban nevelkedik. 2013-ban ismét kiadták a törzskönyvet – már 7 500 mangalica adatai alapján –, és megállapítható, hogy tíz év alatt két és félszeresére nőtt az állomány. 2023-ra remélhető, hogy a kocalétszám eléri a 20 000 db-ot, és 120-150 000 mangalica vágósertés lehet majd Kárpát-medencei szinten…

Tóth Péter a mangalicát „egy darab dicső múltként” aposztrofálta. Felemlítette Dr. Monostori Károly szerepét és elméleti tanítását, aki a Magyar Királyi Állatorvos-tudományi Akadémia tanára volt, és aki a magyarok – szemben más nemzetekével – sertés, illetve a sertéstermékek iránti függőségét hangsúlyozta már 1897-ben.

Ma sincs ez másképpen, sőt a mangalica ideális prémium élelmiszer-alapanyag. A fogyasztók a határainkon túl is felismerik, hogy a mangalica mást, többet ad számukra, mint a hússertések általában. A mangalica piaca biztosított, tenyésztése a világon egyedülállóan jól ellenőrizhető, a kereskedelmi együttműködés pedig a „fair play” szabályai szerint működik termelők és feldolgozók között, ami a magyar állattenyésztési gyakorlatban is példaértékű.

A mangalica sikere a magyar sertéságazat kitörési pontját is jelentheti a közeljövőben. Érdemes megjegyezni, hogy a sertés és különösen a mangalica – mint zsírsertés – zsírja méltó ellenfele a hatalmas teret nyert növényolajoknak. A mangalicát enni kell, egyébként nincs jövője és éppen ezért kis híján kipusztult a múlt század derekán – említette a történelmi mélypontot Tóth Péter. Éppen ezért mangalicarendezvények sora éri egymást minden évben, annak érdekében, hogy a fogyasztók megismerjék, megkedveljék és vásárolják a termékeket.

Dr. Farkas Béla azzal egészítette ki a rövid mangalicás előadásokat, hogy sajnálatos módon a hazai környezetvédelem nem jó szemmel nézi a mangalica szabadtartását, mondván, hogy az állat túr és tönkreteszi a legelőket, erdőszéleket, ahol él. Nos, ezt az álláspontot nehéz elfogadni, hiszen a mangalica „kártétele” messze nincs arányban azzal a haszonnal, amit hajt…

A fekete racka a kevesebb

Hajduk Péter, a Magyar Juh és Kecsketenyésztő Szövetség ügyvezető igazgatója nagy elhivatottsággal és elismeréssel szólt a Farkas család vállalásáról. A racka fajtafenntartása szempontjából is ideális ez a kisgazdasági környezet, amely a Farkas-majorban megvalósult.

A szövetség 1991 óta karolta fel a magyar rackatenyésztést, amelyet országosan ma hetven termelő vállal fel. Az 1700-as évekig a gyimesi racka volt meghatározó, amiből 450 000 egyed is élt a csúcsidőszakban az országban. A merinó fajta megjelenésével és a gyapjúipar fejlődésével a racka háttérbe szorult, olyannyira, hogy a múlt század ’50-es éveiben mindössze 1 400-1 500 állatot számláltak országszerte.

A racka fajta fennmaradása a hortobágyi és Debrecen környéki gazdáknak köszönhető, és mára ismét gyarapodott az állatok száma. Lassan elgondolkodtató az a termelői kívánság, hogyan lehetne hungarikum a racka – mondta Hajduk Péter – erősen a miniszter irányába fordulva, és célzottan felé irányítva a mondatot, hiszen a racka a világban is egyedülállóan Magyarországon honos. Fehér és fekete változata ismert, utóbbi – amely Farkas-majorban is található – a kevésbé elterjedt, és a tenyésztése is nehezebb feladat.

A fajtafenntartás kormányzati támogatása ugrásszerűen növelte meg a tenyészetek és az állomány számát, ami nagyon örvendetes. Ez megkövetelte az állatnyilvántartás és törzskönyvezés rendszerének korszerűsítését, ami meg is történt, a mangalicáéhoz hasonlóan. A központi nevelésű rackakosok és azok célirányos visszahelyezése a tenyészetekbe, irányítottabbá, jobbá tette a tenyésztői munkát, és a szakszerű fajtafenntartást szolgálja. Időközben a szaporítóanyag-gyűjtés is megindult, ami az utókor számára évtizedek múlva is hozzáférhetővé teszi a genetikailag tiszta spermát, ha valamilyen okból szükség lenne rá. Azon túlmenően, hogy a racka egyedülállóan szép állat, amellett húst, tejet, subát és a szarvából dísztárgy alapanyagot is szolgáltat, ami arra sarkallja a tenyésztőket/tartókat, hogy a racka feldolgozási-hasznosítási folyamata is beinduljon…

Őshonos baromfifronton van még teendő

Dr. Szalay István, a Haszonállat Génmegőrzési Központ igazgatója, a Magyar Kisállat-nemesítők Génmegőrző Egyesületének elnöke hozzászólásában az őshonos baromfifélék hazai helyzetéről szólt.

Tyúkfajták és típusok több irányból kerültek be Magyarországra a történelem során. Tájfajták, tájtípusok alakultak ki, de összefoglaló néven a köztudatban a parlagi fajta uralta a tenyésztést/tartást. A baromfiudvarokban számolatlanul szaladgáltak az állatok, miközben ellátták a családokat hússal, tojással. Kár, hogy napjainkban faluhelyen a baromfitartás is háttérbe szorult…

Korábban a fajtaválaszték is szerephez jutott, hiszen a Dunántúlon a sárga, az Alföldön inkább a fehér tyúkok domináltak, míg a hegyvidéki környezetben a kendermagos és fogolyszínűek terjedtek el jobban, a kopasznyakú tyúkot viszont Erdélyből eredeztetik. Mindez a vegyes esetleges tenyésztés addig ment, míg Darányi Ignác javaslatára egy Magyar Királyi Baromfitenyésztő telepet hoztak létre 1897-ben Gödöllőn, amelynek feladata volt a régi magyar tyúkfajták genetikai alapjainak összegyűjtése.

Báldy Bálint fogta össze azt a tenyésztői munkát, amelynek eredményeképpen olyan fajtákat különítettek el és bocsátottak termelésbe az 1920-as években, amelyek az 1960-as évekig biztosították a fajtakínálatot.

A baromfiipar beindulása, a hibridek/brojlerek megjelenése gyakorlatilag néhány év alatt elsöpörte a múltat, a hagyományos fajták háttérbe szorultak. Az őshonos fajták védelme érdekében hamarosan kormányhatározatot kellett hozni, hogy mentsék, ami még menthető.

Néhány magántenyésztőnek köszönhető, hogy sikerült megmenteni az őshonos fajtákat, majd a ’90-es évek elején született meg a központi akarat arról, hogy fel kell karolni a baromfiak genetikáját, és az őshonosoknak védettséget, tenyésztői segítséget kell biztosítani. A fajták összegyűjtése után génbanki tenyészeteket hoztak létre, ismét csak gödöllői központtal, aminek eredményeképpen ún. alapállományok jöttek létre. Az igényeket – ahogyan a Farkas-majorban is – innen lehet kielégíteni. Ez, mintegy 100 000 db fajtatiszta naposcsibe forgalmazását jelenti évente, amely fajtatisztán szaporítható is, szemben a hibridekkel.

Ahogyan az a cikkből is kiderült, a Farkas-majorban számos őshonos állat kapott helyet, és tenyésztésük-tartásuk mára napi feladatot jelent. Az apai és anyai vonalon dédszülőkig tisztavérű magyar szürke szarvasmarha és szaporulata mellett fekete racka törzstenyészet, szőke mangalica törzstenyészet található itt, és szakszerű tenyésztői munka folyik.

A magyar tyúkok tanyasi, szabad tartásban élnek, az erdélyi fehér, fekete és kendermagos, kopasznyakú, valamint a magyar gyöngytyúkok is megtalálhatók köztük.

A területi adottságok kínálta vízfelületek sem maradtak kihasználatlanul, hiszen a tavakban haltermelés folyik. 3-4 nyaras pontyok, 1-2 nyaras pontyok, 2-4 nyaras amúrok és 2-4 nyaras süllők jelzik, hogy a szakmai munka itt is megkezdődött, és szépen halad. Összességében öröm nézni azt a törekvést, amely a már említett magyarságtudat szakmai megjelenése, amely nem hagyja veszni az értéket, és visszahoz egy darab múltat a jelenbe, amelyet nagyon sokan nagy tisztelettel és empátiával fogadnak…