A kutya és a vadászat



Valamikor a vadászat az életet jelentette az ember számára. A vad húsa, vére szolgáltatta a táplálékot, bundája a ruházatot, csontjai, agyara az első kezdetleges fegyvereket, szerszámokat. Később, amikor már állattenyésztéssel és földműveléssel kezdett foglalkozni, ez a függőség gyengült, de manapság sem lehetünk meg vadászat és halászat nélkül.

A vadászat nem könnyű feladat; gyakran kilométereket kell gyalogolni a vad megközelítéséig és leterítéséig. Ráadásul a nagyobb vadállatokkal való találkozás nem is teljesen veszélytelen. Az ember segítőtársként kutyát visz magával. A vadászat a kutya legősibb munkája; már az ősember is kihasználta erre a célra a ragadozó természetét.

Az első időkben a kutya valószínűleg a vaddal való spontán találkozások során dolgozott együtt őseinkkel. Később tevékenységének köre kiszélesedett, kitűnően működő érzékszervei segítségével gyorsan felkutatta a vadállatokat, kiugrasztotta búvóhelyükről, hozzászokott a csapázáshoz, megtanulta hajtani a vadat.

Arról, hogy milyen szerepet játszhatott a kutya néhány ezer évvel ezelőtt a vadászatokon, némi fogalmat nyújtanak az ősi Egyiptomban talált leletek. Ezek alapján feltételezhető, hogy az egyiptomiak már 5-6 ezer évvel ezelőtt ismertek olyan hajtókutyákat, amelyek egyszerre látták el a mai agarak és kopók feladatkörét, követték és elfogták a vadállatokat.

Különösen sokat árulnak el ezekről az időkről azok a vadászjeleneteket ábrázoló féldomborművek, amelyeket 1845-ben találtak. II. Assur-bán-apli (biblikus és görög alakban Asszurbanipál vagy Szardanapal) az Újasszír Birodalom utolsó jelentős uralkodója volt, aki követte apját, Assur-ah-iddinát a trónon.

Az asszír uralkodó palotájának ásatási munkái során, nem messze a mai Moszul (Irak) városától előkerült féldomborműveken, amelyeknek korát a Kr. e. 884-859-es évekre teszik, több más vadászmotívum mellett kutyákkal való vadászatok ábrázolásai is szerepelnek.

Az egyik domborművön vadszamarat hajtanak, 4 kutya éppen utoléri az állatot, belekapaszkodik a nyakába, oldalába, marjába. Ezek a kutyák felépítésükben – fejük formája, lelógó fülük és szablya alakú farkuk állása miatt – erősen emlékeztetnek a jelenlegi vadászkutyára. Nem tudni, hogy hanggal hajtottak-e, de kétségtelen, hogy csapán követve űzték a vadat, s a már említett régi ábrázolások tanúsága szerint az ember részvétele nélkül fogták el a vadszamarat (maguk a vadászok valahol a dombormű keretein kívül maradtak).

Hajtókutyák alkalmazásáról egyébként már Homérosz (Kr. e. 1000-900) is megemlékezik. Az ókori Görögországban, ahol meglehetősen kedvelték a kutyákkal való vadászatot és igen fejlett vadászati kultúrával rendelkeztek, már kinológiai szakmunkák is megjelentek.

Az első ilyenfajta művet, egy vadászati kalauzt, a Kr. e. 4-5. században írta a neves ógörög szerző, Athéni Xenofon. Ebben a munkában jelentős helyet szentel a vadászkutyafajták tenyésztésének, kiképzésének és a velük való vadászati módoknak. Abból a körülményből, hogy Xenofon nyulaknak kutyákkal való követéséről beszél, arra lehet következtetni, hogy a kutyák szerepe már akkor nagyjában-egészében olyan lehetett, mint manapság, azzal a különbséggel, hogy akkor az ebek még verembe hajtották a vadat, nem a puskacső elé zavarták.

Egy másik kinológiai szakkönyvben, amelyet a 2. században állított össze Arrianus görög történész és földrajztudós, a kutyák nyomkövető munkájáról és különféle agárfajtákról esik szó. Következésképpen elmondható, hogy már Arrianus korában megkülönböztettek csapázó, vadász- és hajtókutyákat, amelyeknek feladata a vad elfogása volt.

A kultúra fejlődésével, az emberek életének átalakulásával a különböző vadászkutyák rendeltetése is változott. Az ókori Rómában például a hajtókutyákat cirkuszi mulatságokon használták, segítségükkel több száz vadállatot mészároltak le naponta a nagyszámú nézősereg mulattatására. A galloknál a Kr. e.-i századokban már szervezett kutyavadászatok folytak, amelyek hasonlítottak a későbbi századok földbirtokosainak vadászataihoz: a vadászkutyák behatoltak az erdőbe, s kihajtották onnan a vadat a síkságra, az agárfalka elé.

A messze hordó fegyverek bevezetésével a vadászat a kutya munkáját is megváltoztatta. A vadászkutyáknak most már az is a feladatukká vált, hogy a meglőtt, de még menekülni képes vadat felkutassák, megfogják, elhozzák vagy nagyobb vadállatok esetében ugatással jelezzék azok tartózkodási helyét a vadásznak. Minthogy az alkalmatlan állatokat (például a vadat kikezdő vagy a zsákmányt elásó ebeket) már idejekorán kiselejtezték, a tűzfegyverek bevezetése óta a puskalövéstől félő, ezért használhatatlan kutyáknak el kellett tűnniük, az ún. durranást állókat pedig tervszerű tenyésztésbe fogták.

A rendkívül sokféle állatfajra és azok egymástól igencsak eltérő élet- és viselkedésformáira való tekintettel az ember már meglehetősen régen megkezdte a különböző típusú vadászkutyák kialakítását. A speciális kiképzés, valamint a kutyateljesítmények iránt megnövekedett követelmények következtében a kutyafajták száma rohamosan gyarapodott, sőt egészen különleges fajtákat is kialakítottak egy-egy adott vadfaj számára, illetőleg vadászati módra.

A legtöbb kutyafajtát a külszínen, a szárazföldön vagy a vízen, kis részüket pedig a föld alatt róka, borz vagy üregi nyúl váraiban használták, hogy az üregek, odúk lakóit megfojtsák és odavigyék a vadászhoz, illetőleg a puskacső elé hajtsák. Ezek az ebek gazdájuk irányításával, ám meglehetősen önállóan dolgoztak.

A vadászat fénykora kétségtelenül a középkor volt. Ez idő tájt Ny.-Európában különösen a hajtókutyákkal való vadászat indult hallatlan fejlődésnek; az elsőbbség ebből a szempontból a jelek szerint Franciaországot illeti, ahol számtalan vadászkutyafajtát tenyésztettek ki, és nagy népszerűségnek örvendtek a különböző agarak.

Az angolok is komolyan foglalkoztak kutyatenyésztéssel, többek között nagy figyelmet szenteltek a különféle vadászkutyák kialakításának is. S hogy mennyire tökéletesek lehettek a középkori vadászebek, azt megítélhetjük abból a körülményből, hogy egy-egy kutyafalka naponta 3-4 szarvast is elejtett. Ezek az ebek igen magabiztosan és eredményesen hajtottak, nem vesztették el a nyomot, nem váltottak másikra, még akkor sem, ha az üldözött állat esetleg egy másik szarvascsorda nyomán keresztül menekült.

A vadászat manapság a világon mindenütt egyaránt újabb reneszánszát éli. És bár a technika (a modern lőfegyverek, felszerelések, távcsövek, közlekedési módok, stb.) nagyot fejlődött, a jó vadászkutya szerepe mit sem változott, illetőleg talán még fontosabbá vált.