Vannak-e értelmes és kevésbé okos kutyafajták?



A címben feltett kérdés régóta foglalkoztatja a kutyabarátokat. Egyáltalán: mennyire okos a kutya, hol a helye az állatvilág intelligencia-ranglistáján? Vajon van-e értelme egyáltalán az efféle összehasonlításoknak?

Nem sok: tudniillik inkább azzal a kérdéssel állunk szemben, hogy melyik egyed mire specializálódott, mire vált a legalkalmasabbá. Hamarosan rájövünk, ha így közelítjük meg a kérdést, hogy minden kutya „okosabb” a másiknál, a maga módján.

A példák azt bizonyítják, hogy elsősorban nem értelemről, hanem speciális képességekről van szó. A kutya korántsem annyira specializált lény, mint mondjuk a denevér vagy a cápa, ám valamennyi állat közül a legkönnyebben teremt kapcsolatot az emberrel, társulási hajlama, engedelmessége, sokoldalúsága és találékonysága legközelebbi barátunkká, segítőtársunkká avatja.

Mit értünk intelligencián? Az intelligencia nem azonos az alkalmazkodóképességgel, amellyel minden állat rendelkezik. Bár az intelligencia elsősorban az egyednek a fajától öröklött képessége (és mint ilyen, genetikailag eleve meghatározott), mégsem mérhető pontosan. Már azért sem, mert kialakulásán a külvilág – s ezzel összefüggésben a serdülő egyed valamennyi tapasztalata – nyomot hagy. Tehát úgy határozhatjuk meg az intelligenciát, mint a tapasztalatok megjegyzésének és későbbi sikeres alkalmazásának a képességét. Ez egyúttal válasz arra a kérdésre is, hogy vannak-e eltérések az egyes kutyák, illetve kutyafajták intelligenciahányadosa (IQ) között.

Amennyiben van különbség – és természetesen van – az egyes kutyák értelmi színvonala között, akkor az elsősorban a fejlődés, a tartás és a nevelés körülményeiből fakad. Ilyen értelemben egy jól képzett vakvezető kutya, továbbá egy házőrző között valóban nagy az eltérés. Ez a szembetűnő nagy különbség azonban nem öröklött, hanem egyszerűen arról van szó, hogy élményszegény, szeretetmegnyilvánulásokban szűkős környezetben nevelt egyedeket vetettünk össze foglalkoztatott, sok figyelemben, gondoskodásban részesülő kutyákkal.

Teljesen értelmetlen dolog tehát okosabb vagy butább fajtákról beszélni. Mert hát attól a német boxer még nem okosabb, mint az afgán agár, hogy könnyedén átjut a munkakutyavizsgák különböző fokozatain, míg lompos fajtestvérét az egyszerű „engedelmes” vizsga anyagára is nehéz megtanítani. Az egyik fajta egyedei az ilyenféle feladatokra jobban kiképezhetők, a másiké kevésbé. Vagyis az engedelmesség nem okvetlenül az intelligencia mértéke.

A kutyák érzékszervi képességei sem egyformák. Az agarak éles szeműek, a vérebek és a német juhászkutyák viszont remek szaglóérzékkel rendelkeznek. Mond ez valamit az intelligenciafokukról? Vajmi keveset; megint csak arról van szó, hogy melyik fajta mire „szakosodott”. A céltudatos tenyésztés a hasonlóságok és az eltérések gazdag skáláját hozta létre. Ehhez járul a nevelés és a speciális kiképzés. Amellett az öröklött képességek sora az egyik fajtában csak szunnyad, a másikban teljes mértékben kibontakozik, így lehetséges, hogy némelyik fajta különbnek látszik a másiknál, de az ilyenféle összevetés eleve csalóka. Legfeljebb az a helyzet, hogy az okosnak tartott fajta specializáltabb: jobban alkalmazkodott egy bizonyos életmódhoz vagy feladathoz.

Gondolkodik-e?

A kutya nem tud gondolkodni, tapasztalataiból azonban képes tanulni. Mit értünk gondolkodás alatt? Az emberi gondolkodás magában foglalja a dolgok miértje utáni érdeklődést; a kutya azonban ezt sohasem veti fel. A gondolkodás a szerzett tapasztalatokból von le általános következtetéseket, amire kedvencünk ugyancsak nem képes. A kutya különböző előzmények megfigyelésével szerez ismereteket, és okos viselkedést tanúsít. Egyébként nem célszerű túlságosan elvi módon feltenni a kutya értelmére vonatkozó kérdést. Az ember szavakban vagy képekben gondolkodik, az eb nem fontolgat, ahogyan az egyén teszi azt, s ha néhanapján úgy is néz ki, mintha gondolkodna, erre kell keresnünk valami más magyarázatot. Nagyon valószínűtlen, hogy vissza tudja idézni a múltat, számára az nem létezik, ugyanúgy, ahogy a jövő sem, mivel nincs fantáziája. Amennyiben rendszeresen jól táplálják, kényelmesen és boldogan él. Van ugyan képzeletében valami, de igen rövid ideig, mivel a számtalan új érzet azt kiszorítja a tudatából. Hosszú távollét után felismeri gazdáját, sőt még hamarabb is, amikor megérzi szagát, de mialatt távol van, nem gondol rá, ahogyan az ember teszi ezt ugyanezen idő alatt. Képzelőerő hiányában képtelen megtenni!

A gazda nem számíthat a kutya „gondolkodásának” együttműködésére. Nyilván sokan kételkednek ebben, és úgy vélik, hogy az eb csupán azért nem közölheti elképzeléseit, mert nem tud beszélni! Álljunk meg egy pillanatra! Ha igazuk lenne, akkor „barátunk” sok értelmetlen dolgot nem tenne! Lássunk néhány példát: amikor megmutatunk neki egy labdát, akkor türelmetlenül körültáncol minket, és várja, hogy minél előbb eldobjuk. Akárhányszor elhajítjuk a labdát, eliramodik és visszahozza. A következő alkalommal mutassuk az üres kezünket, és még mondjuk is: „Most nincs benne semmi!”, majd tegyünk dobómozdulatot, s akkor ugyanúgy, mint az előbb, elrohan a dobás irányába, pedig ott semmi nem található.

Éppolyan makacsul tartja magát az a megtévesztő nézet is, hogy a kutya érti a beszédet! Van, aki „kedvencének” bőséges magyarázatot tart, hogy így, és nem másképp kell végrehajtani egy-egy gyakorlatot. A másik ember különös nyomatékkal akarja teljesíteni a nevelést, megfogja kutyáját, és a fülébe kiáltja: – Ha azt mondom, „Hozzám!”, úgy azonnal gyere, különben kikapsz! Ugye ismerős mondat? Van olyan gazda is, aki el van ragadtatva kutyájától, és hencegve kijelenti: „A kutyám minden szót megért!” Mit lehet erre mondani?

Azzal a feltevéssel szemben, hogy a kutya nem tud szellemi teljesítményeket véghezvinni, felvethető, hogy mégis bizonyos módon kapcsolatban van szókincsünkkel. Megérti néhány szavunkat! Az akusztikai megkülönböztetés képessége azonban nem azonos a szó megértési képességével. Számára egy szó nem jelent többet, mint egy füttyentés; egyébként semmit sem mond annak jelentéséről. Tapasztalat szerint tartalmi értelmezéssel csak akkor telik meg először a kifejezés, ha egy meghatározott követelménnyel van összefüggésben. A szó tehát nem mint valamely élesen meghatározott jelentés hordozója, hanem a kifejezés révén létesít bizonyos kapcsolatot egy érzéki inger és korábbi emlékkép között. A kutya számára a szó hangsúlya sokkal inkább irányadó, mint a jelentése.

A szó, amelyre meghatározott esetben reagál, nem ugyanazt jelenti, mint az embernek. Nem képes értelmezni a beszédet! Következésképpen lehetetlen, hogy magyarázó szavakkal, dorgálással, büntetés beígérésével és hasonlókkal megértessük magunkat kedvencünkkel. Az azonban igaz, hogy megtanul „megérteni” egyes szavakat, de akkor is csupán az „ő kutya értelmében”. Erkölcsi erők és indítékok, mint amilyenek meghatározzák az ember magatartását, a kutyánál nem találhatók. Vagyis nincs becsvágya, sem kötelességtudása, fogalma sincs a jóról és a rosszról. Hiába keresünk nála lelkiismeretet, amely irányítaná, hogy csak jót tegyen, rosszat ne! Nem érez bűnbánatot elkövetett helytelen cselekedet miatt. Egy szó, mint száz: emberi mércével nem mérhetjük viselkedését. Céljainkra mindig csak ösztöneit használhatjuk fel, és ezt tesszük, amennyire tudjuk.

Nem azért hangsúlyozzuk a kutya „értelmességének” korlátozottságát, hogy érdemeit kisebbítsük, hanem azért, hogy megóvjuk a gazdát a kutya képességeinek és teljesítményeinek túlbecsülésétől, főként a tévedéstől! Sok ember ugyanis azt hiszi, hogy haragudhat a kutyájára, sőt meg is kell büntetnie, mert nem az elvárásnak megfelelően cselekedett. Óriási tévedés! Ez az út nem járható!