Kihívó viselkedés és rangsorvita



Az állati viselkedés tudományában (etológiában) a „kihívó (domináns) magatartás” szakkifejezés alkalmazható azokra a módszerekre, ahogyan a kutyák felállítják a rangsort. Itt a kihívó a kérkedő, hivalkodó magatartást jelenti, az eb ilyenkor a valósnál nagyobbnak próbál mutatkozni, szőrét borzolja, fogát mutogatja, vicsorít, morog, továbbá úgy viselkedik, hogy megijessze, bizonytalanná tegye, demoralizálja és visszavonulásra késztesse ellenfelét. Amikor ennek vége, az a kutya a győztes, amelyik meggyőzőbben túlozza erejét. Így annak a kérdése, hogy melyikük az erősebb, válaszra talál, és harc nélkül kialakul a rangsorban elfoglalt hely is.

Alapjában a kutyák találkozása hasonló az emberekéhez. Az egymás felé jóindulattal közeledő ebek csóválják farkukat, hasonló helyzetben az emberek kezet ráznak. Amennyiben utálják egymást – akárcsak az emberek –, kerülik a másikat, vagy morognak rá, végső esetben pedig harc alakulhat ki. Ám van egy nagy különbség az ember és kutya találkozások között: a kutyáknál döntő szerepet játszik a rangsor. Annak meghatározására, hogy melyikük helyezkedik el magasabban a hierarchiában, a „hátulsó rész” ellenőrzése szükséges; ha ezután is marad kétely, a harc eredménye hozza meg a választ.

Az ismerkedési jelenet a következő: két kutya áll egymással szemben, halkan morognak, farkuk mereven áll, felhúzzák ajkaikat. Ez jelenti a legmagasabb fokú vészhelyzetet. Amennyiben a szőr a tarkón, a háton és a farok tövénél feláll, egyértelmű, hogy csak harc döntheti el, melyik egyed az erősebb, ki helyezkedik magasabban a rangsorban. Ez a harc előtti jelenet, amit ádáz morgás kísér, általában komolyabbnak tűnik, mint amilyen a valóságban. A morgás és a vicsorgás az ellenfél megfélemlítésére szolgál, s mint „szabály” elmondható, hogy minél nagyobb a hangerő, annál kisebb az esélye a valódi „csatának.”

A természet „beépített” egy korlátozó gátlást, hogy megelőzze a harc eldurvulását. Amint a küzdő felek valamelyike érzékeli, hogy gyengébb, mint a másik, a hátára fekszik, és mutatja sebezhető nyakát. Ez a gesztus (legalább is az egészséges idegrendszerű kutyák esetében!) hasonló a „fehér zászló” felmutatásához. Amikor a győztes a védtelen nyakra teszi fogait, egy tiltó ösztön diadalmaskodik: képtelen harapni, és a párviadal egy csapásra véget ér!

Ez a viselkedés rendkívül fontos a faj fennmaradása szempontjából, és minden valamirevaló, egészséges idegrendszerű kutyánál megtalálható. A rokontenyésztett, vagy helytelenül nevelt, viselkedésében következetesen megzavart kutya nem engedelmeskedik ezeknek a természeti szabályoknak, sőt néha kölyköket is megharap.

A rendszeresen pórázon vezetett kutya – a gazdájával való érzékelhető kapcsolat miatt – kétszer erősebbnek érzik magát, mint valójában, ezért sokkal gyakrabban kezdeményez harcot, mint az az egyed, amelynek engedik a kötetlen futkározást, így hozzászokik ahhoz, hogy más kutyákkal találkozzon. Ha pórázon vannak az állatok, és nem közlekedhetnek szabadon, akkor a közvetlen támadás és sebesülés veszélye sokkal nagyobb!

A kutya reakciója olyasmivel szemben, ami iránt harcias kedélyállapot alakul ki benne, de amelytől ugyanakkor fél is egy kissé, az ugatás; ez gyakran és könnyen be is következik, ha pórázon van. Mihelyt az egyik ugatásba kezd, a másik dühös csaholással csatlakozik, ugyanakkor morog, sőt vicsoríthat is. Csupán néhány ilyen találkozás kell ahhoz, hogy két kutya mindörökre ellenségnek tekintse egymást, legalábbis addig, amíg póráz nélkül nem találkoznak. Ha egyszer ez is bekövetkezik, akkor nagyon könnyen azonnal összeverekednek, és a harc természetszerűleg vad lesz, mert egyiküknek sem volt korábban olyan tapasztalata, amiből tudhatná, hogy a másik veszélyes. Éppen ezért engedjük megismerkedni a kutyánkat azokkal – még ha pórázon is vannak –, amelyekkel sétáink során gyakran találkozunk. Ügyelni kell arra, hogy az első találkozásuk alkalmával egyiküknek se legyen alkalma nyilvánvaló harciasságot mutatni, valamint tegyük lehetővé egymás megszaglálását. Ha nem engedjük ezt a szertartást, a légkör feszült maradhat közöttük.

Amennyiben ez a lehetőség nem csábító, egy cselfogással sikert lehet elérni. Ez addig alkalmazható, amíg az összecsapás nem fajul komoly küzdelemmé. Adjunk olyan parancsot, amelyre a kutya általában nagy igyekezettel engedelmeskedik. Ez megadja a lehetőséget – büszkeségének elvesztése nélkül – a kellő időben történő visszavonulásra. Vigyázzunk, ne túl gyakran adjunk félrevezető vezényszót, különben aláaknázzuk a kettőnk között kialakult bizalmat. Még egyszer hangsúlyozzuk, minél több esélyt kap a kutya, hogy találkozzon más ebekkel, annál megbízhatóbb lesz viselkedése velük szemben.

A marakodó kutya keresi a másikkal való találkozást. Annak ellenére, hogy mindig kettőn áll a vásár, általában az egyik fél a támadó, a másik pedig ártatlan szereplő. A legtöbben kerülik az ilyen bonyodalmakat, és megelégszenek azzal, hogy társaik háborgatása nélkül menjenek tovább. Egyesek helytállnak, amikor erőszakos fél támad rájuk, mások, amennyiben lehetőségük van rá, elszaladnak, vagy ha nem tehetik ezt, lekushadnak, és elviselik a bántalmazást. Az utóbbi típus ritkán, vagy pedig sohasem okoz gondot gazdájának, mert minden idegszálával kerüli az összeütközést.

Sajnos akad olyan is, amelyik valósággal keresi a csetepatét; vagy azért, mert öröklötten rosszindulatú, esetleg a tartási és nevelési körülmények alakították ki a túlzott agresszivitását. Az ilyen természetű kutya nagyon veszélyes, és gyakran súlyosan megmarja a másikat. Egyesek csupán bosszúságot okoznak, mert többnyire alulmaradnak, és bár gyakran sérülnek, nagyságra és nemre való tekintet nélkül megtámadnak minden ebet, amellyel csak találkoznak.

Számos különböző oka lehet az összeférhetetlen magatartásnak. Egy-két fajtára ez különösen jellemző! Találkozhatunk olyan nehéz természetű kutyával is, amelynél ha a fajtáját tekintjük, az agresszivitás alig hihető el. Ha nem bántunk rosszul a kutyával, és nem engedtük meg, hogy ingereljék, talán sohasem derül ki, miért vált képtelenné alkalmazkodni. Amennyiben ez a bosszantó tulajdonság öröklött, fel kell készülnünk a kellemetlen összetűzések elkerülésére.

A szukáknál a hatalmi háború robbanásszerű, rendszerint nem előzi meg lassú, fenyegető előjáték. A szukák – a kanokkal ellentétben – nem ismerik a látszatharcot. Amennyiben egymásnak esnek, akkor rendszerint komoly küzdelem várható. A kanoknál az előzmény már hetekkel, sőt hónapokkal korábban jelentkezik. Mielőtt tettekre kerülne sor, hosszú ideig méregetik egymást. Az ellentét csak akkor derül ki, amikor a kettejük közötti harc kirobban.

A megelőzés abban áll, hogy tartsuk távol a kutyát a többitől. Ne engedjük szabadon lődörögni! A megrögzött marakodó házon kívül minden esetben legyen pórázon! Szájkosár alkalmazása ideig-óráig megoldja a gondot, de hosszabb időn keresztül ehhez nem ragaszkodhatunk. A megoldás az, ha kemény, fegyelmező kiképzésben részesítjük az agresszív egyedet. A legverekedősebbek kivételével, amennyiben elég fegyelmezett a kutya, úgy-ahogy megelőzhető a verekedés.

Ha az általános engedelmességi gyakorlatok segítségével kellemetlen természetéből nem „gyógyíthatjuk” ki a kutyát, alapvető gonddal állunk szemben. A megoldás az, hogy gazdag tapasztalattal rendelkező, hívatásos kiképző segítségét kérjük, valószínűleg ez lesz a legokosabb, amit tehetünk.

A verekedésben összegabalyodott ebeknél a legjobb, ha a gazdák csak akkor avatkoznak be, amikor feltétlenül szükséges, és főként értenek a verekedés megszüntetéséhez. A legtöbb esetben lényegesen több veszély fenyegeti a szétválasztani igyekvő egyént, mint magukat a kutyákat. A küzdők meglehetősen nagy zajt csapnak, de jobbára kevés kárt okoznak egymásban. Amennyiben azonban valakinek a keze odakeveredik, minden valószínűség szerint jól beleharapnak. Célszerűbb, ha nem próbáljuk szétválasztani a harcoló feleket, mert könnyen a küzdelem első sérültjévé válhatunk. Közbelépésünk esetén nemcsak az idegen kutya, de saját kedvencünk is jól megharaphat a harc hevében. A legtöbb gazda zokon veszi ezt.

A felek határozott, eredményes szétválasztása akkor lehetséges, ha mindkét gazda gyorsan és egyszerre cselekszik; megragadják kutyájuk hátulsó lábait, felemelik, így megtörik a küzdelem (persze könnyű ezt leírni, de egy nagytermetű eb esetében nem egyszerű végrehajtani!). Amennyiben a beavatkozás sikeres, a béke könnyen helyreáll, mert a legtöbb állat megkönnyebbül, hogy egy esetleg rossz véget érő küzdelmet nem kell folytatnia.