A kutya viselkedésének mélyebb okai



A fiatal ebek táplálékfelvételi viselkedése nagyon váltakozó. Némelyikük egy-két perc alatt felhabzsol mindent, amit csak kínálnak neki, mások viszont jó ideig elpiszmognak az étellel.

Ám a lassan táplálkozó kölyök számára se engedjük félóránál több időt a táplálék elfogyasztására! Amennyiben ez alatt csak a porciója felét enné meg, de úgy tűnik, hogy jóllakott, akkor vegyük el tőle az eledelt, és csupán a következő kosztolásnál kínáljuk meg újból vele.

A kiskutya táplálékszükséglete körülbelül kétszer akkora, mint a felnőtt egyedé, ugyanakkor az eledel minősége legalább olyan fontos, mint a mennyisége.

Amennyiben a kölyök az elválasztás ideje alatt tápszereket kapott, akkor fokozatosan szoktassuk hozzá az új táplálékhoz. Mindig friss táplálékkal etessünk! Amikor a kölyök kihagy egy etetést, ne csábítgassuk különböző csemegékkel, hanem várjuk meg a következő étkezés időpontját. Viszont rendszeresen adjunk neki vizet, de ne hagyjuk túl sokat inni, sem étkezés előtt, sem étkezés után. Amikor a kölyök eléri a három hónapos kort, már csak háromszor etessük naponta, viszont növeljük az adagokat! Mindig gondoskodjunk ásványianyag- és vitamin-kiegészítésről.

Már darabosabb étellel táplálhatjuk a három-öt hónapos kölyköt. Ha hízik, akkor természetesen csökkenteni, ha sovány, növelni kell a táplálék mennyiségét. A fogváltódás, az állandó fogak kibújása idején – körülbelül tizennégy hetes kor körül – lapos vagy csöves csontokat adjunk a kiskutyának „nyugtatóul”, hogy ezzel enyhíthesse fogínye viszketését. A csontrágás különben azért is hasznos, mert védi a fogakat a fogkőtől. Soha ne adjunk sem a kölyök, sem pedig a felnőtt ebnek kis csontokat (például darabolt csontot, csirke vagy szárnyas csontját, amely könnyen szilánkokra hasad)! Ezeket a csontokat egy darabban lenyelheti, és megakadhatnak a nyelőcsövében, illetve kilyukaszthatják a beleit.

Az öt-hét hónapos, vagyis serdülő kölyköket naponta háromszor; ha úgy látjuk, hogy étvágyuk csökken, kétszer etessük! Természetesen növeljük az élelem mennyiségét, hogy elősegítsük az eb lendületes, gyors fejlődését! Lényeges, hogy a kölyök étrendjének háromnegyed része a kereskedelemben kapható kész kutyatápból álljon.

Hét-tíz hónapos korban már csak naponta kétszer etessük a kutyát! Miután a kistermetű ebek ilyentájt már közelednek a teljes testi kifejlődéshez, táplálékszükségletük csökkenhet. A lassabban érő, nagytermetű fajták egyedeinek étvágya viszont ilyenkor még fokozódhat. Miután a kutya végleges étkezési magatartása a felnőtté válás idejére alakul ki, alkalmanként még asztali maradékot is adhatunk kedvencünknek kiegészítésként, anélkül, hogy kockáztatnánk bizonyos helytelen viselkedés (ételkunyerálás) kialakulásának lehetőségét. Persze talán még helyesebb, ha eleve „tisztességes viselkedésre tanítjuk, szoktatjuk, és belekeverjük az ételmaradékot (levest, főzeléket, húst, stb.) az ételbe. Hozzáadhatunk egy-egy teáskanálnyi növényolajt vagy kevés zsírt is. Az ilyen „adalék” azonban nem lehet több mint az előre elkészített táplálék 15 százaléka. Amennyiben a gazda és a kutya „tekintélyi helyzete” megfordul, és az eb diktálja étrendi kívánságait, úgy táplálkozási hiánybetegséget kaphat.

A lassan fejlődő nagytermetű kutyák kivételével a tíz hónapost már felnőtt egyednek tekinthetjük, s szükségletei ugyanazok, mint hét-tíz hónapos korában. A naponta elfogyasztott élelem mennyisége kissé megnövekedhet, mivel egyszerre többet eszik ilyenkor. Egyébként felnőtt korban napi egy alkalomra csökkenthetjük az étkezések számát.

Amikor a kutya időnként minden különösebb ok nélkül kihagy egy-egy étkezést, ez még egyáltalán nem ok a riadalomra. Tegyük még azt is hozzá, hogy a kutya étvágya függ a tartási körülményektől is. Az aktív, jól és sokat foglalkoztatott eb nyilván többet eszik, mint kevesebbet mozgó társa. Az is nyilvánvaló, hogy a szabadban tartott kutyának hidegben több kalóriára van szüksége. Szőrtakarója ugyan védi a zord időjárás ellen, de ez nem helyettesítheti a szükséges kalóriát. A kutya étvágya persze nem tart lépést azon nyomban az időjárás változásaival, de néhány hidegebb nap után – és némi súlyveszteség árán – ösztönösen egyre többet eszik majd, amikor viszont már „felöltötte” téli bundáját, étvágya ismét normalizálódik.

Orrlökdösődés

A kölyök jó néhány viselkedésformáját később – „felnőtt” életében – új rendeltetéssel ismét felfedezhetjük. Az egyik ilyen magatartás a következőkben tárgyalt „bundába fúródás”. Ebből fejlődik ki később az úgynevezett orrlökdösődés, amellyel az eb szeretetet, simogatást „koldul” tőlünk. Ennek egyik kissé eltorzult formája, amikor a kutya az orrlökdösődés segítségével nyomatékosan közli velünk, hogy „kóstolót” kér ételünkből.

Nos, az eb mindenesetre valamit akar, amikor kezünk felé lökdösi hideg orrhegyét. Az ilyen orrlökdösődés alulról felfelé történik. Amennyiben simogatást kunyerál az eb, kezünk alá dugja a fejét, miután az orrával azt megemelte. Természetesen nyugodtan elháríthatjuk a túlbuzgó orrlökdösődést, például olyankor, amikor kedvencünk sürgeti a szokásos napi sétát. Elvégre a gazda a „falkavezér”, ő határozza meg a sétáltatás időpontját.

Végképp meg kell tiltani az orrlökdösődést, ha ebédünk egy részének a „kikövetelésére” irányul. Egyébként minden rendes kutya hamar és könnyen megérti, hogy orrlökdösődésének abban a funkciókörben kell maradnia, amelybe eredetileg tartozik, és a barátságos érintkezéskeresés formája lehet csupán.

Bundába fúródás

A kölyök e sajátos (veleszületett) mozgásformája különösen jól megfigyelhető, ha feltesszük az újszülöttet egy asztalra, s 30-40 fokos hőmérsékletre beállított melegítőpárnát helyezünk a közelébe. Az egészséges kiskutya azonnal egész erejével, minden igyekezetével a párna felé tart majd, ami részben azt jelenti, hogy észlelte a meleget, részben pedig azt, hogy maga a „meleg felé igyekvés” ösztöne is teljesen kifejlődött már nála.

Mihelyt a kölyök megérinti orrával a melegítőpárnát, következik a „bundába fúródás”. A kiskutya a párnához nyomja orrhegyét, és aprókat lök rajta alulról felfelé. Ennek a mozgásformának a jelentősége akkor válik világossá a számunkra, ha a kölyköt az anyja testére tesszük. A kiskutya ugyanis azzal, hogy felfelé tartott orrával erőteljesen belefurakszik a szuka bundájába, megemeli annak szőrzetét, és szabaddá teszi a sűrű bundában elrejtőzött csecset.

Rendellenes mozgás

A rendellenes, fura mozgásnak lényegében három oka lehet:

1. valamilyen betegség,

2. a nem megfelelő környezeti viszonyokhoz való rendellenes alkalmazkodás,

3. idegrendszeri működészavar kóros megnyilvánulása.

Bizonyos betegségek tüneteiként megnyilvánuló rendellenes mozgások közé tartozik például, amikor a galandférges eb groteszk mozdulatokkal „szánkázik”, ide-oda csúszkál a fenekén, vagy amikor például a középfülgyulladásos egyed furcsán félretartja a fejét, és állandóan rázogatja.

A nem megfelelő tartásmód, környezeti viszonyok hatására felfokozott, illetve torzult mozgással való reagálás jó példája a láncra kötött eb fura forgolódása, a kennelekben szüntelen fel-alá járkálás, vagy az agyondédelgetett kutya folyton kunyeráló, kolduló „nézése”. Ebbe a mozgáscsoportba tartozik a láncaikat elszakító, minden akadályt leküzdő ebek ismétlődő elcsavargása is.

Ugyancsak bizarr mozgás, amikor az állat a teljes kimerülésig, szédülésig kergeti a saját farkát. Az ilyen szerencsétlen eb nem mulatságból, hanem magatartászavar következtében forog. Megemlíthetjük még a szőnyeg, a padló vagy a fotel kaparását kotorékásás helyett, különböző rendellenes járás- és fekvésmódokat, a kertben értelmetlenül mély gödröt ásó kutyákat, végül az emberi, vagy állati ürülékek és más bűzös, undorító dolgok felfalását.

Az állatvilágban az evolúció során létrejöttek bizonyos rituális ceremóniáknak tűnő viselkedéssémák, szertartásos mozgások. Ezekre az a jellemző, hogy az eredeti vagy eredetileg más célú viselkedések eltúlozva, szertartásossá válva jelentkeznek, és főleg kommunikációs célokat szolgálnak.

A kutyák közötti rangsorvitáknak, találkozásoknak ismert a maguk sajátos sémája, szertartása. Amikor a „felek” már viszonylag közelről megpillantják egymást, merev lábakkal kezdenek lépkedni, ezt nevezik „önmutogató” testtartásnak. A nyak- és a hátszőrzet felborzolódik, a fülek felfelé merednek és előreállnak, a farok ugyancsak felfelé mered. A nagyon harcias kutyák morognak is. Az ebek nagyon lassan, óvatosan megszagolják egymás hátulsó részét. A különböző neműek rendszerint csóválni kezdik a farkukat, és egyéb más jelét is adják annak, hogy támadókedvük csökkent. A szuka ilyenkor önmutogató testtartást vehet fel.

Amennyiben azonos nemű kutyák találkoznak, többnyire ugyancsak békés befejezésnek lehetünk tanúi, még a kezdeti fenyegető ceremóniák ellenére is. Egyikük csóválni kezdi a farkát, előbb csak alig láthatóan és magasan, majd egyre határozottabban és alacsonyabban. Amikor két kan találkozik, előfordul, hogy a fenyegető bevezetés után mindegyikük egy-egy fához vagy oszlophoz sétál, ott leadja „névjegyét”, majd lényegesen enyhültebb testtartással, békésen távozik.

Még jellegzetesebb példa arra, hogyan módosul szertartásossá válva egy-egy eredetileg más célt szolgáló viselkedés, a gazdáját megpillantó kutya üdvözlő magatartása.

A legtöbb eb ilyenkor iparkodik megnyalni a szeretett személyt. „Üdvözlő nyalogatása” elsődlegesen az ember száját veszi célba, és csak akkor „fanyalodik” a kézre, ha megtiltják az arc nyalogatását. Ez a viselkedés annak jeleként értelmezhető, hogy a kutya az emberhez fűződő kapcsolatában bizonyos szempontból az idősebb farkaskölyök fejlettségi, függőségi szintjén áll, hiszen mindez valószínűleg a farkaskölykök táplálékkunyeráló magatartásából ered. A farkaskölykök ugyanis az anyafarkas ajkainak környékét nyalogatva ingerlik őt a táplálék felöklendezésére.