A kutyavásárlás nehézségei



Melyik is a kutyakölyök ideális életkora, amikor az ember magához vegye? Nos, kinek hogy tetszik, azt azonban nem árt tudni, hogy minél fiatalabb az eb, annál könnyebb dolga lesz vele az embernek.

Egy kutya szocializálásához, tehát ahhoz, hogy megtanuljon együtt élni gazdáival egy emberektől nyüzsgő környezetben, két hónapos korában körülbelül 1 hónapra; amennyiben 6 hónapos, akkor 2 hónapra, felnőtt egyed esetén pedig legalább egy esztendőre van szükség!

Többféle módja van annak, hogy az ember kutyát szerezzen be magának. Van, akinek már pontos elképzelése van a fajtáról, és törzskönyvezett egyedet akar. Az ilyen egy jó nevű tenyésztőhöz fordul. Mások már nem ilyen határozottak, és a kiállítások környékén választanak maguknak kutyát. Ismét mások elhagyott, kitett jószág mellett teszik le a garast, s kutyamenhelyre mennek érdeklődni. Egyik kutya aztán jobban, a másik kevésbé könnyen alkalmazkodik majd új környezetéhez. Az egyikkel csupa öröm az élet, a másikkal merő gyötrelem.

A szakemberek egyetértenek abban, hogy a kölyök szocializálására a 6-7 hetes kortól a 6 hónapos korig terjedő időszak a legalkalmasabb. Az eb ilyenkor még romlatlan, és nyitott a külvilág felé. E korban nem ismeri a félelmet, nagy buzgalommal fedezi fel környezetét, tapasztalatokat szerez, megtanul megfelelő módon reagálni a környezeti hatásokra. Ez az ideális pillanat, hogy olyan életkörülmények közé helyezzük, amelyek között később majd élni fog.

Ha gyerekekkel vagy más állatokkal kell együtt élnie, ekkor tanulja meg őket megismerni, s magabiztosan, félelem és agresszivitás nélkül kommunikálni velük. Amennyiben kényelmes körülmények között teszi meg élete első autókirándulásait, többet már nem fog viszolyogni ettől a járműtől. Sétáltatás közben felfedezi, megismeri és megszokja az utcát, a maga zaj- és szagegyvelegével együtt.

Ezzel kapcsolatban egyesek azt szokták tanácsolni, hogy az ember ne tegye a földre a kölyköt addig, míg meg nem kapta valamennyi oltását. Valójában az első oltássorozat után néhány nappal (2 hónapos korban) vigyük csak nyugodtan sétálni a kölyköt abban a környezetben, amelyet majd sajátjának kell éreznie. Még ha nem is teljesen védett az állat ilyenkor, még mindig kevesebb a kockázata annak, hogy megbetegszik, mint hogy félénk és rosszul nevelt marad azért, mert egy zárt környezetben tartották.

Némely tenyésztő, különösen az olyan, aki nagytermetű fajtákkal foglalkozik, viszolyog attól, hogy túl korán adja el a kölyköket, mivel ellenőrizni akarja növekedésüket, gyarapodásukat. A szándék önmagában dicséretes, mindazonáltal fennáll annak veszélye, hogy a kölyök kellő számú emberi kapcsolatok híján csak alomtársait szokja meg, s nem fogadja majd derűsen azt a napot, amikor új gazdája érte jön.

Lenne egy közbülső, áthidaló megoldás: eszerint a kölyök a kritikus fejlődési periódusok idejére a tenyésztőnél maradna, jövendőbeli gazdája azonban rendszeresen látogathatná, miközben a tenyésztővel karöltve egyúttal megkezdhetné a kis kedvenc nevelését. A kutya ebben a korban rendkívül könnyen megtanulja például, hogy hívásra odamenjen gazdájához, ez nála ugyanis szinte természetes reflex, ha magányosnak érzi magát. Meg lehet ismertetni a pórázzal és az autóval is, így aztán sokkal könnyebb lesz majd az új helyzethez való alkalmazkodás mind az állat, mind pedig a gazda szempontjából.

Természetesen az otthon melegében, családi körben nevelt kölykök számára a dolgok jobban alakulnak. Ezek a fiatalok többnyire egyáltalán nem félénkek és igen leleményesek. De azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a túl nagy kényelem és biztonság a későbbiek folyamán megnehezíti, hogy az állat a keményebb életkörülmények realitásait elfogadja.

Amikor kölyköt akarunk magunkhoz venni, előzőleg figyeljük meg viselkedését, s válasszuk a legkíváncsibbat, a legnyitottabbat, amely mindjárt odasündörög az emberhez. Nem vitás, hogy az a kiskutya, amely ott gubbaszt ketrece mélyén, szemében mélységes fájdalommal, talán vonzóbbnak tűnik. Az ember megsajnálja, s ki akarja venni ebből a környezetből. Ám jó tudni, hogy az ilyen kutyával (legalábbis az első időkben) nehezebb lesz az élet.

Egy – vagy kettő!

Talán akad néhány kutyatartó, aki olyan harmonikusan él kedvencével, hogy elkezd egy másik beszerzésén is gondolkodni. Ez természetes dolog, ám a döntést elővigyázatosan kell megtenni, s előtte egy pár dolgot tisztázni kell magunkban…

Kan vagy szuka? Az első fontolóra veendő kérdés a „jelölt” neme, tehát, hogy azonos vagy más nemű ebet vegyünk-e a másik mellé? Ebből a szempontból mindjárt a dominancia „lép a képbe”, ez ugyanis problémákat okozhat az új társak kapcsolatában. A domináns magatartásból fakadó agresszivitás igen gyakori a kanoknál, de szukáknál is megfigyelhető; egyes vizsgálatok szerint a kanok 75%, a szukák pedig 25%-nál. Egy-két tanács ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

Azonos vagy más fajta? Amennyiben az elsővel azonos nemű egyed mellett döntünk, válasszunk közel hasonló nagyságú és testsúlyú állatot! Ugyanis nyilvánvaló, hogy egy labrador és egy yorkshire közötti perpatvar alkalmasint súlyos sérülésekhez vezethet – a kicsi kárára.

Ha első kutyánk – legyen bár kan vagy szuka – a társas érintkezésben már korábban is a dominancia jeleit mutatta fajtársaival szemben, inkább meghunyászkodásra hajlamos társat igyekezzünk mellé venni. Így majd nem lesz különösebb probléma, hisz az „újonc” békés beletörődéssel nyugtázza a megváltoztathatatlan tényállást, a főnök félreérthetetlen és ellentmondást nem tűrő mozdulatjelzéseit, azt pedig e megadó magatartás egyszerűen gátolja, tehát nem kerül sor konfliktusra.

Nyilvánvaló, hogy a gazdának tisztában kell lennie az egy tető alatt élő ebek hierarchikus viszonyaival, szabályaival, szokásaival. Tehát először mindig a domináns eb kap enni; séták során elsőként ő kap pórázt, s mindig ő kerül a gazda figyelmének előterébe, minden adandó alkalommal.

Sok szakértő szerint a legjobb megoldás a „párban” való gondolkodás. Ilyenkor ritka a konfliktus, vagy ha mégis megesik, hamar megoldásra talál. Összetűzés esetén a kan a szukával szemben gátolt magatartásbeli formákat mutat, amennyiben kölyökkora óta megfelelő szociális viselkedésre tanították.

Párok esetén egyébként legjobb az „őshonos” ebhez hasonló típust keresni. Elvégre hogy nézne ki egymás mellett és mit is kezdhetne egymással – mondjuk – egy csivava kan és egy labrador szuka! S máris eljutottunk a következő kérdéshez: hogyan is kezeljük a szukák tüzelési idejét? Mint ismeretes, a szuka évente két ízben tüzel; a ciklusok háromhetesek, de ez időben még mindig kevesebb izgalomra ad okot, mint két domináns vagy dominanciára törő kan, illetve nőstény miatt állandó készenléti állapotban lenni.

Amennyiben nem szánjuk továbbtenyésztésre szukánkat, az a legjobb, ha első és második tüzelése között megoperáltatjuk. Ezzel eleve elejét vettük a problémáknak. Amennyiben kölyköket óhajtunk, ám nem saját kanunktól (amelyik történetesen esetleg más fajtájú), a két-három hetes tüzelési időszak idején el kell szeparálni őket. Először mindig a kant vigyük sétálni, így nem érzi majd meg a tüzelő szuka szagát. Még jobb, ha mindkettőt külön ösvényeken sétáltatjuk.

A választáskor szempont kell hogy legyen a fajta is. Világos, hogy egyes típusok jobban megvannak egymással, mint mások. Nyilvánvaló, hogy egy fedél alatt két rottweiler, foxterrier vagy schnauzer (nemétől függetlenül) több problémát okozhat, mint két arany retriever vagy bearded collie.

Az új kölyök bemutatása – a nyugalmas lebonyolítás okából – lehetőleg valamilyen semleges területen, akár póráz nélkül, akár hosszú száron történjen! A gazda pedig maradjon nyugodt, derűs. A legjobb, ha hagyjuk a maga természetes módján lefolyni a dolgot. A felnőtt egyed majd minden oldaláról végigszaglássza az újonc kiskutyát, ide-oda hempergeti, esetleg meg is dögönyözi. Nem kell félni, nincs semmi vész. A kölyök valószínűleg nyüszít, a megadás pozitúráit mutatja, talán még vizeletet is ereszt. A kicsi részéről mindez csak a megbékélés, belenyugvás jelzése, az öregebb pedig ért belőle.

Legyünk éberek, igyekezzünk kordában tartani ebeinket, s kezdettől fogva megakadályozni, hogy esetleg rossz tulajdonságaik teljességgel kibontakozhassanak. Két kutya között ugyanis mindig rendkívül erős a versengés, a pici rögtön megpróbálja utánozni a „nagy testvért” a csínytevésben. Az pedig majd „vice versa” támogatja hóbortos kis társát annak pajkosságaiban. Tehát kemény kézzel, éber szemmel őrködjünk új kis falkánkon, hisz két kutya már falkát jelent, amelynek falkavezérre – tehát ránk van szüksége!


Ez a cikk a MezőHír 2012/03 - márciusi számában jelent meg.