Mesterségtársítás okosan



Talán nagyon fondorlatos, ugyanakkor tudatos mesterségtársításnak lehetne nevezni azt a helyzetet, amikor úgy választ az ember életreszólóan hasznos elfoglaltságokat, szakmákat, hogy gyakorlásuk közben megfelezi az évet. Egyik felében profi méhész és méztermelő, annak minden fortélyával, gondjával és nehézségével, másik felében pálinkafőző mester, a háta mögött egy saját objektummal, élvezve az emberek bizalmát és nagyrabecsülését.

Fukszberger Gyula (63) részben családi tradíciót folytatva lett méhész, illetve a természethez fűződő különösen erős vonzalma és üzleti kíváncsisága révén pedig pálinkafőző mester. Aligha van Vasvár térségében, de talán Vas megyében is olyan ember vagy család, aki ne találkozott volna vele, vagy a termékeivel, a mézzel és a kiváló minőségű általa főzött pálinkával.

Fukszberger Gyula hagyományos almafajtákat nevel a kertjében

Ahogy mondja, kiválóan megfér egymás mellett a két mesterség, hiszen mindkettő a természet ajándékait hivatott feldolgozni, méltatni, persze kicsit az ember által átalakítva. A Vasvár melletti Petőmihályfa “hegyén”, a Hegyháti-térség egyik vonulatán, csodálatos természetközeli környezetben beszélgetünk az egyik, egyhektáros “birtokán”, ahol méhcsaládjainak egy része, egy kevés gyümölcsös, egy kicsi konyhakert és szőlő található. Az árnyat adó kis házban csak annyi komfort várja naponta, amikor ide látogat, amennyire leginkább szüksége van, és ettől igazán természetes itt minden…

Kerülővel megtalált mesterségek

Csehimindszenten született, és ott töltötte gyerekkorát, majd a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. Kaposvárra készült az állattenyésztő főiskolára, de valahogy az utolsó pillanatban elbizonytalanodott, nem akart igazán az állattenyésztés sűrűjébe bekerülni. Inkább a munkát választotta, és a Volán Vállalatnál kezdett dolgozni, majd beiskolázták, és utána hamarosan menetirányítói munkakört kapott.

Jó közösség volt, ahol számos, méhészettel foglalkozó kollégával hozta össze a sors. Egyre jobban eljátszott a méhészkedés gondolatával, persze közben bújta a méhész szakkönyveket is. Aztán belevágott, de közben munkahelyet is változtatott, és az ÁFÉSZ-nél folytatta, ahol meg már profilba is vágott ez a foglalatosság. A méhész iskolát is kijárta annak érdekében, hogy minél többet tudjon az újdonsült időtöltéséről. Majd pedig a pálinkafőzés került a látókörébe, hiszen Vasváron akkor a főzde az ÁFÉSZ tulajdonában volt.

Alkalmazottként odaszegődött, mert ez a mesterség is nagyon érdekelte, és hamarosan felelős vezetője lett ennek az egységnek. A rendszerváltás után lehetőség adódott arra, hogy kibérelje, mára pedig már meg is vásárolta, és magánfőzdeként üzemelteti.

Nem kis örömére a kisebbik fia “rokonlélek”, mert szereti nagyon a természetet és a vele összefüggő elfoglaltságokat. Nem véletlenül nyert a méhészetre kiírt “Fiatal gazda” pályázaton, ahol tízmillió forint segítséget kapott, amit nagyon hasznosan tudtak felhasználni. Fukszberger Gyula egyéni vállalkozóként vitte és viszi a két tevékenységet, igaz, közben már elérte a nyugdíjkorhatárt is, de erről sem dinamikus mozgása, sem kiváló szellemi kapacitása nem árulkodik…

Több méhészt nem bír el az ország

Nyolc családdal kezdte a méhészetet, még amikor az ÁFÉSZ-nél dolgozott, majd innen “fejlődött fel” 70 családig, amikor nála is jelentkezett a méhek ellensége, az atka. Megjelenése komoly károkat okozott, mert a használható szerből hiányzott a hatóanyag, a füstölés eredménytelen volt, és csak néhány család maradt meg. Ekkor egy “jótevő”, egy ismerős idős, beteges méhész sietett Fukszberger Gyula segítségére, aki 80 családot hagyott rá szolid áron, jó fizetési feltételekkel. Újra lendületet vett tehát az immár családi méhészkedés, és mára 400 családig fejlődött fel ez a tevékenység.

Méhtorlódás a kaptár bejáratánál

Sajnos ma nem érdemes feljebb menni a családok számával, mert a magyar méhlegelők nem bírnak el több méhészt és méhet. Ráadásul a méhésztársadalom felhígult, mert kevés a munkahely, mindenütt keresik az emberek a boldogulásukat. Egyre több méhész jelent meg, kevés ismerettel felvértezve, és egyre többen pályáznak is a támogatásokra. Sajnos egy részük, ha nyer, azonnal terepjárót vesz, a méhészetre nem is marad pénz, aztán hamarosan befejezi, mert hiányzik a kitartás és körülményesnek tartja a munkát. A méhészetben a kalandor szemlélet nem működik – ezt be kell látnia annak, aki belevág -, ebbe bele kell szeretni, vagy meg kell örökölni a tudást, szóval sokkal komolyabb elfoglaltság, mint azt sokan gondolják. Ahhoz, hogy szélsőséges viszonyok között is működjön a vállalkozás, a mézzel is foglalkozni kell, például csomagolni, illetve van mellette propolisz, lépes méz, virágpor értékesítés is, amely egyben a több lábon állást jelenti.

Vándorméhészetet kell, illetve a több telephelyes megoldást érdemes folytatni – mondja -, hiszen a Rába partján, a Vasvár melletti Nagymákfa mellett és Zalaszabaron, a Kis-Balaton mellett található telephelyein is vannak jelenleg méhcsaládjai, jelentős mennyiségben. Nem véletlenül van ez így, hiszen fogynak a méhlegelők, beszűkült a haszonnövények száma, és a jó mézelők szinte teljesen eltűntek a palettáról – gondoljunk csak az állattenyésztés zsugorodása miatt hiányzó pillangósvirágú és egyéb takarmánynövényekre, amelyekből már szinte csak mutatóban van. Ugyancsak eltűnnek rendre a mezővédő erdősávok, a ligetek és a cserjések, amelyek kitűnő gyűjtőhelyek voltak a méhész szűkebb környezetében. Ezek pusztításával eltűnik a kökény, a galagonya, a fűzesek és sok más mézelő növény is. Sajnos ma a méhész számára éppen ezért a komoly költséget felemésztő vándorlás szinte kötelező, mert egyébként képtelen a méheivel érvényesülni. Vagy itt van például a mindenki szeme láttára sárgán, nagy tömegben virágzó Solidago (aranyvessző, vagy aranyos istápfű) a vizes élőhelyeken, illetve azok szegélyén, amit szinte csak akkor kaszálnak, amikor virágzik, teljesen tönkretéve a méhészek lehetőségeit. Elveszik ezt a kis esélyt is, hiszen a növényt korábban vagy gyűjtés után is lehetne kaszálni. Lassan előáll az a helyzet, amikor marad a repce, utána vagy lesz akác vagy nem, és a nagy gyűjtési felületeknek vége; marad tehát a cukros zsák!? – Cukorból is az import persze. Mindebből az következik, hogy a méhészet jövője egyre bizonytalanabb, mert mindent ki kell irtani, meg kell tisztítani, mert allergiás az ország, de lassan már az apróvadnak sem lesz hova elbújnia, ha ez így megy tovább…

Az utolsó nekifutás: “finiselnek” a méhek

A minőség védelmében

Fukszberger Gyula közel tíz éve már bioméztermelőként dolgozik, ami azt jelenti, hogy egy ipartól mentes, tiszta levegőjű környezetben termel, kemikáliákat szinte csak nyomokban használ, és csak engedélyezett szerekkel dolgozik. Nem rabolja ki a méheket, hiszen 80%-ban mézen teleltet, még akkor is, ha ezt a nyeresége terhére teszi.

A méhek persze nem olyan állatok, amelyeket szeretgetni simogatni lehet, nem ismerik meg a gazdájukat, de a termelés érdekében megkövetelik a törődést. Vigyázni kell az immunrendszerükre, amelyet természetes táplálékkal lehet jó állapotban tartani. Vendéglátónk hangsúlyozza, hogy a méhészet nem csak a bevétel számolgatásából áll; ha hiányzik az ismeret, az állat szeretete, akkor nem lehet eredményes a méhész. Ráadásul itt van a temérdek import méz a boltok polcain, gyakran a magyar helyett, mert üzleti megfontolásból ezt néhány százalékkal olcsóbban kínálják. Pedig a magyar méz köztudottan magas minőséget képvisel, és azért megy ki az országból, hogy mások gyenge minőségű mézét feljavítsák vele. Sajnos az importból érkező és az áruházláncok pultjain található kínálat – kínai, argentin, brazil, vietnami – egy része pedig köztudottan manipulált méz.

Fukszberger Gyula bioméhészetének bejáratánál a laikusok számára készült két tábla, amelyen hiteles útbaigazítást kaphatnak a jelenleg az országban megvásárolható import és hazai mézek ismérveiről. Aki ezt elolvassa, biztosan nem átall akár néhány száz forinttal többet fizetni a hiteles, “tiszta” magyar mézért.

Zeolitos itató a méheknek

Évjáratfüggő méztermés

A méhcsaládok szorgalma, szocializációja messze földön és régóta ismert. Hihetetlen odaadással gyűjtenek, aminek eredményeképpen éves szinten egy család 50-100 kg mézet képes összeszedni, de esetenként, az időjárási viszonyok függvényében, még ezt is túlszárnyalhatják. Ez az idén egészen másképpen alakult, mert 10 kg repce, 25 kg akác és további 10 kg virágméz (benne a növekvő területű napraforgó) mellett egészen bizonyosan nem lesz meg az 50 kg sem – összegzi az utóbbi 30 év legrosszabb évét Fukszberger Gyula.

A méz termelői ára nagy kiszerelésben, akác esetében 1 200 Ft/kg, a vegyes virágméz esetében 600 Ft/kg körül alakul. A munka arányában és a költségek ismeretében – amelyek nagyon szerteágazóak – ezek az árak nagyon “karcsúak”, a nyereségtartalom csekély, marad – kis túlzással – a szenvedély és a hobbi élvezete. A költségek nagy részét a cukor, az állományvédekezés, a szállítások, a pörgetés, a göngyöleg, stb. teszi ki, de a méhészet eszközigénye is alaposan megnőtt. A kaptárak egyre drágábbak, a minőségük pedig szerényebb, de így is 12000 Ft körül vannak, miközben alapanyaguk gyantatartalma kisebb, az anyaguk vékonyabb, a festéket rosszul fogják. A viasz ára is megháromszorozódott néhány év alatt, és ez a méhésztársadalom jelentős létszámnövekedésének hatására alakult így.

Fukszberger Gyula az importmézek és a hazai bioméz útmutató-ismertető táblái előtt

Ahol a méz “terem”

A telephelyen a kútfúrás is fontos kérdés volt, mert a víz nélkülözhetetlen. Zeolitos vizes köveken isznak a méhek, de észre lehet venni, hogy a kút vizét szívesebben fogyasztják, mint a városból hozott klóros vizet.

Fukszberger Gyula szakmai beszélgetésnek induló társalgásunkat nagyívű méhészeti előadássá terjesztette ki, amit képtelenség volt megszakítani. Olyan szeretettel és meggyőződéssel beszélt szeretett méheiről, hogy talán még a pálinkafőzésről is lemondana, ha választani kellene…

A méhek napfordulója már megvolt, beköszönt a csend, és ez nyugtatja meg őt is. Ilyenkor már a gyümölcsfák, a szőlő – javarészt Otello – kezdi jobban foglalkoztatni, alaposabban megnézegeti a terméskilátást és a kuriózumnak számító mézelő fáit. Ilyen az evódia, amely egy mézelő díszfa, mellette japán akácok, rózsalonc, kajszi, szilva alanyba oltva, besztercei szilva és hagyományos, mondhatni őshonos almafajták sorakoznak. Valóságos kis bemutatótér ez, amely a méhek számára különösen kedves… Talán szerencsésebb lenne – mondja séta közben foghegyről -, ha a mindenféle értéktelen fák helyett, vagy éppen a városi parkokba juhar helyett pl. hárs, japán akác, evódia kerülne, amelyek igénytelenek, gyorsan fejlődnek, és gazdasági haszonnal is rendelkeznek.

Mi a jó pálinka titka?

Ki más tudná megadni erre a kérdésre az őszinte választ, mint aki évtizedek óta foglakozik pálinkafőzéssel. Nos, Fukszberger Gyula ilyen ember, és ne tagadjuk, hogy látott és tapasztalt már eleget ahhoz, hogy a biztos válasz a birtokában legyen. Mindenképpen az érett és egészséges gyümölcs az alapja a finom pálinka elkészítésének. Persze tudni kell a cefrekészítés titkát is, nevezetesen, hogy tiszta hordóba, lehetőleg darálva, föld, csutka és levélzet nélkül kerüljön az érett gyümölcs. Legyen bátorságunk egy kevés vízzel felönteni a zajos erjedés alatt, ha kevés a gyümölcs víztartalma. Márpedig az idén kevés a létartalom, és ezt pótolni kell.

A magokkal kapcsolatosan az az álláspontja, hogy még a barackcefrében is maradhat egy kevés – a ciánnal kapcsolatos hiedelemmel ellentétben -, mert érett gyümölcsöt feltételezve az illat- és aromaanyagok ugyan jelen vannak, de a mag pl. az igazi barackaroma egyik hordozója. A pektinbontó enzimeket, az élesztőket csak szélsőséges esetekben célszerű alkalmazni – mondja -, hiszen a természet “kitalálta” már az erjedési folyamatokat, a kiváltó baktériumok ott vannak a gyümölcs felszínén. Ha az optimális hőmérséklet, a 20-25 °C adott, akkor ezek a folyamatok természetszerűleg beindulnak. Természetesen a késő őszi birs esetében alkalmazhatók ezek a mesterséges beavatkozások, de nyáron nincs igazán szükség ezekre. A cefrézés után, amikor mindkét erjedési folyamat lezajlott – kiforrt a cefre -, persze némi kevergetés után, akkor le lehet zárni, de akár hamarosan ki is lehet főzni. Szükségtelen a kiforrott cefre tárolása, ha van főzési kapacitás.

A pálinkafőzés mestersége

Az igazi gyümölcspálinka alapanyag a körte, az alma, a szilva, a kajszi, a szőlő, a cseresznye, a meggy – és vége! – mondja nagy meggyőződéssel Fukszberger Gyula. Minden más erősen kierőszakolt, mert a hagyományos főzési technikával – kétszer lepárolva – csak a felsorolt gyümölcsökből származik valódi pálinka.

Fokolás a pálinkafőzőben

A két 400 literes üstből al-szeszként lefolyik 80-80 liter, aminek a szeszfoka még csak 20-30% között van. 24 óra alatt ez akár 5000 liter anyag feldolgozását teszi lehetővé. A második lepárlásból jön le az 520-os, amelyhez leginkább az idősebbek ragaszkodnak. – Az a magyar ember, aki nem tud meginni 50-520-os finom gyümölcspálinkából fél decit, az ne igyon pálinkát – mondja Fukszberger Gyula. – Hiszen ma már a régi tradicionális dolgokat is megváltoztatják, s már a féldeci sem féldeci a kocsmában vagy étteremben, hanem csak 2 vagy 4 cent.

A pálinkafőzés szezonja szeptembertől karácsonyig tart, ezalatt még a leglustább főzető is beviszi a cefréjét, hogy az ünnepekre legyen mit kínálnia, fogyasztania. Most egyelőre 600 Ft/l a főzés áfás ára, a tűzifa nélkül, amit persze sokallnak a kuncsaftok. Persze amikor kevesebb volt, is sokallták, mégis mindenki kifőzette, mert ez inkább a civódásról szól, mint az anyagiasságról. Amikor az első korty leszalad a gazda torkán, és még ízlik is – és szinte mindig ízlik -, akkor nincs tovább alkudozás…

Most, szezonkezdet előtt még folyik a pálinkafőző felújítása, ugyanis az épület és a szociális traktusa nem felel meg minden tekintetben az uniós előírásoknak. Most ezen dolgoznak, hogy mielőbb EU-konform legyen a “szentély”, ahogyan egyes vidékeken a főzdét a kuncsaftok nevezik.

Fukszberger Gyula rendkívül hangulatos, nagyon jó elbeszélő tehetséggel megáldott ember, aki a gazda- és az üzletember közti határvonalon, a mezsgyén egyensúlyozva találta meg dolgos élete értelmét, ami egyben a családja boldogulását is szolgálja. Olyan két mesterség tudója és gyakorlója, amelyikek egyenként is kitöltenék az életét, de ő mindkettőt művelni akarta. Hát, sikerült is neki, csak azok a fránya esztendők ne rohannának annyira, hiszen évről évre kénytelen a természet elmúlása és kivirulása kapcsán elgondolkodni azon, hogy vajon még meddig lehet mindkét mesterséget folytatni, és melyiket kellene előbb abbahagyni. Nos, ez ígérkezik majd nagy döntésnek – de talán még nincs itt az ideje…


Ez a cikk a MezőHír 2012/09 - szeptemberi számában jelent meg.