BÚÉK – bú-ék?



Karácsony és újév tájékán mifelénk ünnepelni szokás. Jó és dicséretes szokás, s kár lenne hagyni, hogy az önfeledt óévbúcsúztatás és a magától értetődően jobbnak akart új esztendő közé a bú ékelődjék.

A búslakodásnak, bár különböző mértékben, mindig van létjogosultsága. Például az elszalasztott álmok, hamvába holt szép remények megérnek néhány sóhajtást. Vérmérséklettől függően, de csak-csak átlépi a földi halandó ingerküszöbét, ha túlnyomórészt a romlás jeleit tapasztalja szűkebb és tágabb környezetében. Válság és küszködés az élet minden frontján, s csoda lenne, ha ez alól épp a minden viszontagságnak kitett agrárágazat mentesülne.

Már épp beleszédülnék a magam által is generált mélabús alaphangulatba, ha nem jutna eszembe apám ide vonatkozó megállapítása: olyan még sosem volt, hogy sehogyan se legyen. Magyarul: fel a fejjel! S bár most ennek nincs sok alapja, de másként sokkal rosszabbul érzi magát az ember. Így hát érezzük jól magunkat, esőben, aszályban, napsütésben és vacogtató zimankóban, ha elég erős ehhez a lelkünk.

Lelkesítés

Az élelmiszer.hu portálon megjelent cikkben azon elmélkednek, hogy vajon kihúzhat-e bennünket az élelmiszerexport a válságból? “Az élelmiszerek hosszú évszázadok óta meghatározó exportcikkeink. Az utóbbi évtizedben kissé háttérbe szorultak, de a válság, úgy tűnik, újra ráirányítja a fgyelmet a bennük rejlő lehetőségre.

E vélekedés alapja pedig a kiegyensúlyozott, a 2009. évi megingás ellenére is évek óta javuló teljesítmény. Nem kétséges, hogy ebben szerepet játszik a gazdasági világválsággal összefüggő mezőgazdasági áremelkedés is, de éppen erről szól a fenti előrejelzés. A három legfontosabb dolog ugyanis, amire szükség van a beteljesedéséhez: termék, piac és jó ár. Utóbbi kettőre nem igazán lehet panaszunk az elmúlt években; a mezőgazdasági termékek nemzetközi piaci felértékelődése tartós folyamat. Azt, hogy mögötte valódi keresleti-kínálati tényezők állnak-e, talán ne frtassuk. Az igazság ugyanis az, hogy az emberiség elő tudja állítani az ellátásához szükséges élelmet, csak éppen az elosztás hibádzik.

Ettől függetlenül Magyarország oly sokat emlegetett agrár-élelmiszeripari potenciálja szempontjából a felértékelődés egyértelműen pozitív folyamat. És itt érkezünk el az első tényezőhöz. Ahhoz, hogy élni tudjunk a tendenciában rejlő lehetőséggel, egyrészt megfelelő mennyiségű, minőségű és egységes tömegárukra, másrészt ránk jellemző, egyedi termékekre van szükségünk.

Nagyon fontos ehhez mindjárt hozzátenni, hogy az Európai Unió többi tagállama számít messze a legfontosabb piacunknak; ezek a kivitelben 83-85, a behozatalban 91-93 százalékos arányt képviselnek. A legfontosabb, illetve a legnagyobb bevételt eredményező cikkek közül bővült a napraforgóolaj, a napraforgó- és repcemag, a búza és a baromfhús exportja, miközben csökkent a kukorica és a sertéshús kivitele.

Az agrárkivitel felét négy árucsoport, a gabonafélék, a húsfélék, az olajos magvak és az állati takarmány alkotja. Amikor tehát kitörési lehetőségekről beszélünk, feltételezzük, hogy ezeken a piacokon ezek a termékek magasabb áron és talán kissé nagyobb mennyiségben kerülnek értékesítésre. A kínálat növelése ehhez elengedhetetlen. Ez pedig csak a magasan integrált, megfelelően nagyméretű termelőegységeken, azok nemzetközi versenyképességén múlik. Ennek ellentmondani látszanak azok az elképzelések, amelyek a kisüzemi gazdálkodás erősödésére helyezik a hangsúlyt. Ezek azonban bár fontosak, de arányuk messze elmarad a nagyobb egységek piaci befolyásától és lehetőségeitől. El kell tehát döntenünk, hogy az exporton keresztül a kitörés eszközét akarjuk látni a magyar agráriumban, vagy pedig előtérbe helyezzük a vidéki önellátás erősítését. A helyes válasz egyértelmű: mindkettőt el kell érnünk, de nagyon kell ügyelnünk az arányokra!”

Józan ésszel

A Tolnai Népújság internetes változatán a következőkben idézett cikket olvasva az ötlött fel bennem, hogy az áldóját, de régen olvastam ennyire “földközelit”. “Kisgyermekkora óta a mezőgazdaság közelében töltötte az életét dr. Konkoly Lajos agrármérnök. Családi gazdálkodóként temérdek tapasztalatot szerzett. Ismeri a múltat, a helyi embereket, az agrártermelés minden csínját-bínját.  A tapasztalatai azt mutatják, hogy az utóbbi húsz évben radikálisan megváltoztak az éghajlati viszonyok. Az időjárás egyre szélsőségesebb. Ő maga kisgyermek kora óta számon tartja, hogy nyáron aratás után hány nap esett olyan eső, amely ekejárásig átáztatta a talajt.

Gyerekkorában szeptember közepéig 6-8 ilyen eső áztatta a termőföldet. Az utóbbi időben ezek elmaradnak, vagy mint az idén, június huszadika körül szinte egyszerre esett le a teljes meny-nyiség. Égiháborúval érkező áztató eső mostanában nincsen, vagy alig van.

Kérdésünkre dr. Konkoly Lajos elmondta, hogy a problémára megoldást a vetésszerkezet megváltoztatása és az állattartás jelenthetne. Jelenleg latin-amerikai mintájú gazdálkodás folyik hazánkban, jóformán három növénnyel. A leszedett magot exportálják, a szerves anyag pedig visszakerül a talajba.

Ennek van ugyan tápanyag-értéke, amely egy idő után növeli a talaj humuszkészletét. De azért hatékonyabb volna, ha birka-, marha- vagy sertéstrágya kerülne vissza a földbe. Ez segítené a mű-velhetőséget, az állattenyésztés pedig csökkentené a mezőgazdasági termelés kockázatát.  A szárazművelés lényege, hogy minden csepp vizet már március elején, majd a nyáron meg kell fogni, és megőrizni a talajban, véli dr. Konkoly Lajos. Ha a tarlót tavasszal, majd pedig közvetlenül a betakarítás, illetve eső után, esetleg utána még egyszer megtárcsázzák és hengerezik, akkor a víz megőrződik a talajban. Szemben a sima tarlóval és a fölszántott, kiszáradt, élettelenné vált területekkel a hengerelt talaj minden csepp vizet megtart. Ehhez később még hozzájárul a hőmérséklet-különbségből adódó talajpára. Közben a földben lévő sugárgombák, baktériumok elvégzik a dolgukat, és a talajszerkezet úgy alakul, hogy könnyebbé válik az őszi művelés.

Fordulatra várva

Most épp a hirado.hu szembesített azzal a nehezen értelmezhető ténnyel, hogy már sertéshúsból is importra szorulunk. “Magyarország harmincszázalékos sertéshúsimportra szorul, miközben a rendszerváltás előtt még az egész KGST-piacot bőven ellátta. A 80-as években még 4-5 millió sertést hizlaltak meg a háztáji gazdaságokban, ma az egész országban nincs ennyi.

Az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent a háztáji gazdaságokban megtermelt sertések száma, ami jelentősen rontotta a falvak megtartó erejét: míg a ’90-es években minden udvarban tartottak sertést, addig mára ez lényegében megszűnt, már a falusi ember is boltban veszi meg a húst.

Az évezred elején megindult minimális emelkedést követően a szigorú előírásokat hozó uniós csatlakozással megkezdődött az állomány leépülése, Magyarország nettó importőr országgá vált, a sertésvágással, -feldolgozással, -kereskedelemmel foglalkozó cégek igényeiknek csupán 75-80 százalékát képesek fedezni magyar alapanyagból.

A kormány, felismerve a kedvezőtlen folyamatokat, néhány hete meghirdette az “egy koca, egy porta” programot, amelynek nyomán első lépcsőben hat-nyolcszázezerrel nőhet az állatszám, a végcél pedig az, hogy legalább a falusi porták tizede bekapcsolódjon.

A sertéságazat jelenleg évente mintegy 300 milliárd forintos árbevétel hoz, ebből 130-140 milliárd a sertéstartóknál keletkezik. A hazai termelőknek most egyébként még az árfolyamok is segítenek, az import ugyanis valamelyest megtorpant, a feldolgozók kénytelenek hazai árut vásárolni, ami megemelte a felvásárlási árakat is.

Ilyenek vagyunk

Az elelrrdszer.hu elemző cikkéből az is kiderül, hogy “tízből hat fogyasztó tartja fontosnak, hogy amikor élelmiszert vásárol, akkor magyar terméket válasszon. Közülük egyharmad a jó minőséget, egyötöd a hazai áru egészséges voltát jelölte döntése fő okának – tájékoztat Villányi Ágnes, a Nielsen kereskedelmi kapcsolatok osztályvezetője. – Utána sorrendben a megbízható alapanyagot, a megszokott ízt és a márka kedveltségét nevezték meg, 10-17 százalék közötti arányban.

Általában ‘fontos is, meg nem is’ az élelmiszer magyar eredete, mondta a megkérdezettek 23 százaléka. További 16 százalék számára nem lényeges tényező, hogy a beszerezni szándékozott élelmiszer magyar legyen.

– Hajlandó vagyok többet fizetni egy magyar termékért a külföldivel szemben – mondta a válaszadók 26 százaléka. Zömük plusz 5-10 százalékot kész kiadni hazai áruért. Kisebb részük viszont 10 százaléknál nagyobb árkülönbséget is elfogad. Általában magasabb árat magyar élelmiszerért a nők, legnagyobb jövedelműek és a felsőfokú végzettségűek hajlandók fizetni. A megkérdezettek többsége, 74 százaléka ugyanany-nyit kész fizetni egy magyar termékért, mint egy külföldiért.”


Ez a cikk a MezőHír 2011/11 - novemberi számában jelent meg.