Ahol a juhoké a főszerep



A Hortobágyi Nemzeti Park pusztai tájain járva érkeztünk meg egy fiatalemberhez, Bessenyei Attilához, a család takaros majorjába.

Attila az állattartás számos területén kipróbálta már magát. Gyermekkorában jelentkező madárszeretete miatt a strucctenyésztésbe is belevágott, de voltak évek, amikor 5-7 000 libájuk “gágogásától” volt hangos a határ. A szülőktől eltanulta a csincsillatartás fortélyait, azonban a mai napig legmeghatározóbb számára a juh, amellyel már nagyapja, nagybátyja és édesapja is foglalkozott és foglalkozik.

– Nagyon szép ez a birtok. Már a nagyszüleid gazdálkodása idején is a tulajdonotokban volt?

– Sajnos nem. Habár a nagyapám is juhász volt, és édesapám öccse is juhokkal foglalkozott, azonban az előttünk elterülő területet szülői összefogással, csak 2004-ben vásároltuk meg. Édesapám a Hortobágyi Állami Gazdaság telepvezetőjeként és inszeminátorként dolgozott. Az állatok az életem részét képezték kicsi korom óta, szüleimnek mindig voltak jószágaik. Főleg sertést és juhot tartottak, de egy ideig csincsillatenyésztéssel is foglalkoztak. Nem túl messze a mai birtoktól pedig volt egy 5-7 000 állatlétszámú libatelepünk.

– Te hogyan kerültél a mezőgazdasági pályára?

– Szüleim ösztönzésére egy vegyipari iskolába jelentkeztem, és környezetvédelmi vegyésztechnikusként végeztem. A középiskola után nem terveztem egyetemi továbbtanulást, bár az eredményeim lehetővé tették volna; különösen a sportban jeleskedtem. Egy rövid ideig a sportszervező szak is számításba került, végül mégsem adtam be a jelentkezési lapot.

Az állattartás erősen meghatározta a mindennapjaimat; a technikusi évek alatt hétvégeken és délutánonként a családi gazdaságban rendszeresen segédkeztem, s már volt némi keresetem is, ugyanis egy háztartási és konyhai eszközöket forgalmazó cég kereskedőjeként dolgoztam. Úgy éreztem, csak elvesztegetett idő lenne a tanulással töltött öt-hat év. Bíztam benne, majd az életben, a munkáimban megszerzem azokat a tapasztalatokat, amikre szükségem lehet a boldoguláshoz.

– Gyermekként milyen élmények voltak meghatározóak számodra?

– Szüleimtől mindig a kemény munkát, a küzdést láttam. Egészen fiatalon megtanultam a felelősségvállalást, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Talán 10-11 éves kissrác voltam, amikor apuék hosszabb időre külföldre utaztak, s mivel már akkor is sok disznónk volt, az ezekkel kapcsolatos munkákat nekem kellett elvégeznem a távollétükben. Természetesen nagyobb unokatestvéreim vigyáztak rám, hiszen sok pénzzel hagytak itthon a szüleim, és gondoskodtak is rólam.

Kisfiúként sok önállóságot kaptam, amire szükségem volt, hogy a rám háruló feladattal jól meg tudjak birkózni. A disznók etetését, a takarmányvásárlást bízta rám apám, s ezenkívül az éppen választás előtt álló malacokat minden délelőtt és délután, meghatározott ideig, el kellett különítenem. Szüleim hazaérkeztéig a malacoknak le kellett válniuk, s ha ez a folyamat mégsem fejeződött volna be, az arra engedett következtetni, hogy nem végeztem el jól a munkámat. Voltam – és vagyok ma is – annyira maximalista, hogy a tökéletességre törekedtem, és igyekeztem megfelelni az elvárásoknak.

Egy másik élmény is mély nyomot hagyott bennem, történetesen az, amikor rá kellett döbbentem, vannak dolgok, amik az egyik évben szinte semmit sem érnek, a másik évben pedig horribilis összeget fizetnek érte. Említettem, hogy szüleim csincsillával is foglalkoztak. A prémek felvásárlási ára azonban annyira kiszámíthatatlan volt, hogy egy mélypont után úgy döntöttek, nem csinálják tovább. Sok prém maradt még, amit nem tudtak értékesíteni. Ezekkel apám pár évvel később elküldött Hajdúnánásra egy felvásárlóhoz, aki elképzelhetetlenül sok pénzt fizetett érte. Talán 16-17 éves lehettem ekkor. Még mindig emlékszem a bennem lezajló érzésre. Már felnőtt fejjel azt a konzekvenciát szűrtem le mindebből, hogy bármit is csinál az ember, nem lehet a mezőgazdaságban egy-két évre tervezni, hanem minimum öt év átlagában kell gondolkodni. Lesznek olyan évek, amelyeket meg kell finanszírozni, és lesznek olyanok, amelyek többszörös bevételt produkálnak majd. Véleményem szerint ebben a rohanó világban tervezni kell a holnapot, a következő éveket. Kicsi és nagy célokat is ki kell tűznünk magunk elé, s ezek megvalósításához elengedhetetlenül fontos a tervek összehangolása.

A csincsillatartáshoz később én is kedvet kaptam, így jelenleg 200 anyás tenyészetem van. Szerencsére nem sok a teendő velük, viszont jó keresetkiegészítést jelent a hamarosan egy kisfiúval gyarapodó családom számára.

– A technikusi időszakban már kereskedőként dolgoztál, de merre vitt az utad az iskola után?

– Az értékesítésből kiszálltam, mert nagyon szélsőségesen változott a kereslet a termékekre, s az ebből származó kiszámíthatatlan jövedelemre nem alapozhattam a jövőmet. Ezután egy autószerelő műhelyben vállaltam munkát, egy teljes nyáron át voltam autószerelő segéd.

Ebben az időben már megvolt édesapámnak az 5-7000 létszámú libatelepe. Nyár végén ment el az egyik állatgondozója, s tudtam, hogy számít rám, ezért a telepre mentem, hogy neki segítsek. Alig múltam 20 éves, és minden reggel hétfőtől vasárnapig hajnali fél 4-kor kezdtem a munkát, és este fél 9 után jöttem el a telepről. Az állattenyésztésben sosincs megállás, 365 nap kemény munkából áll egy év.

Úgy éreztem, még mindig többre vágyok, ezért önéletrajzokat kezdtem cégekhez küldeni, de csak minden ötödikre jött válasz, amiben elutasítottak, mondván: betöltötték az állást. Hosszú várakozás után behívtak egy háromfordulós elbeszélgetésre a NAGISZ-hoz, ahova végül felvettek. 1998-2012-ig dolgoztam itt, és emellett vettem rész a családi vállalkozásban.

– S eközben hogyan alakult át a libatartás juhtenyésztéssé?

– 2003-2004 körül a libákat már alig vették át, ha pedig átvették, többnyire már nem fizettek érte. Sok állattartó nem is jutott hozzá a pénzéhez. Nekünk szerencsénk volt, mert még megkaptuk a libák árát, de tudtuk, hogy váltani kell.

2004-ben vettük meg ezt a majort. Édesapám, öcsém és én kezdtük el 300 birkával az új vállalkozást. A létszámot igyekeztünk mielőbb felfejleszteni, hiszen a járulékos és egyéb költségek nem számottevően növekednek nagyobb létszám esetében sem. Ma 6-700 db, a hely adottságaihoz leginkább alkalmazkodó Merino fajta anyajuh és 13-14 törzskos alkotja az állományt. Mivel árutermelő gazdaság vagyunk, húskossal javíthatjuk a bárányok növekedési erélyét és ezzel a vágási húskihozatalát.

Édesapám nagy szakértője a juhokat érintő szaporodási kérdéseknek. Előfordul, hogy egy éjszaka akár 30-50 birka is megellik. Ilyenkor kell nagyon odafigyelni rájuk, mert van olyan anya, amelyik “felfogja” a másik anya kicsinyét, s ha nem vesszük észre, és a bárány a saját anyjának már nem kell, akár pusztulás is lehet a vége.

A bárányokat 20-24 kg-osan adjuk le a felvásárlónak, mert a befektetett költségek és bárányok húskihozatalának mérlege ebben a súlyban a legoptimálisabb. A gyapjúért helybe érkezik a kereskedő, aki egy tételben vásárolja meg az árut.

– Mit érdemes tudni erről a majorról, ahol a juhokat tartjátok?

– Az anyák, a kosok és bárányok számára 4 db 500 négyzetméteres alapterületű hodály biztosít fedett helyet. A telephez tartozik egy 200 ha-os legelő, ahol a legeltetés folyik, s ennek egy részét saját gépekkel kaszáljuk, bálázzuk, és 2 db 400 négyzetméteres fedett tárolóban oldjuk meg a széna elhelyezését. Ezenfelül egy 15-20 ha-os területen lucernatermesztés is folyik. Igyekszünk mindent saját gépekkel és erővel elvégezni. Mivel a legelő közvetlenül a major körül helyezkedik el, logisztikai szempontból nagyon költséghatékony a helyben betakarított szálastakarmány, hiszen nincsen szállítási költsége.

A major melletti legelőt egy vizes rész határolja, s mint egy biztonsági “sánc” öleli körbe. A felnőtt állatok takarmányozása a hely adottsága miatt teljes egészében megoldottnak mondható, viszont a bárányokkal már korántsem volt egyszerű dolgunk. Hosszú időn keresztül próbáltuk megtalálni az újszülött állatoknak megfelelő, legideálisabb tápot. Gyakori volt a hasmenés, az elhullás és a nem megfelelő gyarapodás közöttük. Több cég termékét kipróbáltuk, míg végül a Bábolna Takarmányok mellett döntöttünk, mert ezek alkalmazása tudott leginkább megoldást biztosítani a bárányoknál előforduló problémákra. 2006 óta csak ezeket a tápokat kapják a bárányok – starter, nevelő, hízlaló -, a növekedési stádiumuknak megfelelően.

– Ezek szerint a takarmányboltod is “ebből az elégedettségből” nőtte ki magát?

– A meglévő munkáim mellett kezdtem el forgalmazni a Bábolna Takarmányokat, majd elérkezett az idő, amikor egy saját boltot is kialakítottam Balmazújvárosban. Ma gyakorlatilag a vetőmagtól a takarmányig minden megtalálható az üzletben.

– Kinek milyen feladat jut a majorban?

– A legtöbb kérdésben közösen döntünk. Édesapám a szaporodással, elléssel kapcsolatos feladatokat látja el, míg édesanyám a napi óvónői munkák elvégzése után legtöbbször a fizikai munkákba is besegít. Öcsém gépészként végzett, így az ő tevékenységi körébe a gépesítéssel kapcsolatos munkák tartoznak, úgymint a karbantartás és a gépek kezelése. Az állatgyógyászati, a pályázati, koordinálási és könyvelési feladatok intézése rám hárul.

– Olyan sok területen próbáltad már ki magad. A struccok hogyan kerültek a képbe?

– Gyermekkorom óta rajongok a madarakért; akár repülnek, akár futnak, imádom őket. Amikor a több lábon álláson gondolkodtam az akkori piaci helyzetben a strucctenyésztést nagyon felkarolták. 2002-ben ez jó üzletnek tűnt. Kis befektetéssel, kevés problémával, gyors gyarapodással és szép bevétellel kecsegtetett ez az állattartási forma. Sajnos az évek rácáfoltak, mert amilyen hamar mutatkozott a húsra a kereslet, az olyan gyorsan meg is szűnt. Még jó időben tudtam továbbadni a madarakon, ehhez fontos volt a gyors helyzetfelismerés.

– Kicsit kanyarodjunk vissza a juhokhoz! Te hogyan látod, napjainkban meg lehet-e élni a juhtenyésztésből?

– Jelenleg 147%-on áll az ellési mutatónk, ami azt jelenti, hogy éves szinten anyánként 1,47 bárány születik. Egészében elmondható, hogy a felvásárlási árak ingadozása okozta nehézségek mellett az ellési mutató, a szakmai hozzáértés, a betakarító- és egyéb gépek megléte nem elégséges a biztos megélhetéshez, ha nem lennének a támogatások. A korábbi évekhez képest most sokkal több az uniós támogatás, ami nagyban hozzásegíti az állattartókat ahhoz, hogy a kellő mértékben tudjanak fejlődni, így lehet igazodni a piaci igényekhez. Mindaddig, amíg lesznek pályázatok, a megélhetés is biztosított. Mi is igyekszünk a lehető legtöbb ilyen jellegű forrásra pályázni, amikhez a papírmunkákat mind én csinálom.

– A lovak és a maratonhajtás szerelmese vagy. Hogyan sikerült szert tenned a fogatodra?

– Az ónodi vásár előtt két nappal döntöttem el, hogy a hosszú évekig tartó dohányzást abbahagyom, s hogy nyomatékot is adjak az elhatározásnak, az egy év alatt cigarettára költött pénzen megvásároltam ez első fogatomat. Ennek már négy éve; azóta végleg lemondtam a dohányzásról. Már csak szabadidőt kellene “vennem”, hogy hódoljak is ennek a szenvedélyemnek.


Ez a cikk a MezőHír 2012/06 - júniusi számában jelent meg.