A “parasztember” címet ki kell érdemelni



A legtöbb szülő arra vágyik, hogy a sok munkával és küzdelemmel létrehozott családi gazdaságát, vállalkozását egyszer majd az utódok vegyék át. Természetesen reális és ideális megoldásnak az tűnik, amikor minden apáról fiúra száll, és a gyermekek keze alatt folytatódik tovább a tevékenység. De mint tudjuk, az élet gyakran “fittyet hány” a szokásos ideákra, és csavar egyet-kettőt még az életutakon.

Nem történt ez másképp Bakacsi Zoltán (30) beszélgetőpartneremmel sem. A fiatalember, bár beleszületett a mezőgazdasági létbe, azonban annak egészen 25 éves koráig nem lett aktív résztvevője. Ekkor tragikus hirtelenséggel kellett vállára vennie a szépen felépített vállalkozást. Szüleinek sajnos már nem adatott meg az az öröm, hogy lássák őt a munkában kibontakozni és “felnőni”.

– Egy nagy földterület, egy szárító- és feldolgozóüzem minden terhe rád nehezedik. Mesélnél arról, hogy a “tékozló” fiú miképpen érett meg a gazda és vezető szerepre?

– Nem készültem, legalábbis nem ilyen gyorsan és hirtelen a családi vállalkozás átvételére. Az ük-ük elődeimtől a szüleimig mindenki mezőgazdasággal foglalkozott, már én is ebbe születtem bele, de a kiskamasz kor után egyre kevésbé vettem komolyan ezt a tevékenységet. Édesapám a kiskunhalasi állami gazdaságban dolgozott főagronómusként, azonban szakmai karrierépítés helyett földet vásárolt, és gazdálkodásba fogott. 1988-ban fűszerpaprikát kezdett termeszteni, majd később fűszernövényekkel, gyógynövényekkel (sóvirág, ligetszépe, cickafark, kakukkfű) bővült a termesztett növények köre. Kezdetben ehhez a nagymama háza mellett alakított ki egy kis szárítót, feldolgozót. A területeket folyamatosan bővítette, míg elérte a mai nagyságot és szerkezetet.

Közel 80 hektár szántóföldi kultúra és a hozzá tartozó üzem alkotja ma a gazdaságot. A pályaválasztásom során talán a családi termelés és feldolgozás gyakorlata miatt tűnt a legreálisabb választásnak az élelmiszeripari főiskolai továbbtanulásom.

Annak idején, mint sok tinédzsert, engem is magával ragadott a szabadság szele. A termelés és feldolgozás ekkor már javában folyt a családi birtokon. Édesapám oly sokszor emlegette, mennyire szeretne velem együtt dolgozni, örülne, ha több időt töltenék a cégnél. Erre rákényszeríteni azonban sosem próbált, teljes szabadságot és önállóságot kaptam. Csak most értettem meg, ez miért volt ennyire fontos számára…

Éltem színes, “elkanászodott” életemet, komolytalanul jártam a főiskolai órákra, itt-ott besegítettem a vállalkozás munkáiba is. Azonban az élet nagyot koppintott az orromra, amikor apukám váratlanul – minden befejezett és befejezetlen földi teendőjét hátrahagyva – elment közülünk. De ezzel a tragédiák sora még nem zárult le, hiszen nagymamám, röviddel ezután hunyt el, majd apám elvesztése után 3 évvel – mint utolsó támaszomtól és védőpajzsomtól – édesanyámtól is búcsút kellett vennem. A nálam 8 évvel idősebb nővéremmel egyedül maradtunk. 28 évesen egyszeriben kellett felnőtté válnom.

A darálórészleg kellemes paprikaillatot áraszt, itt jelenleg is folyik a munka

– Mi jellemezte az édesapád elvesztése utáni időszakot?

– Nagyon el voltam keseredve, de a keserűség ellenére az üzlet nem állhatott meg, anyuval próbáltuk vinni a céget tovább. Úgy éreztem, kaptam egy lehetőséget, hogy bizonyítsak. Apu férfias és erős kezű emberként irányította az ügyeket, s a távozása után minden fellazult. Anya, bár minden szakmai és agronómiai fogást megtanult aputól, mégis egy teljesen más jellegű vezetési stílust alkalmazott, ami nem mindenben vált előnyére a cégnek. Sok dologban én sem kaptam szabad kezet, és így azt éreztem, csak egyes ágaim nőhetnek, mások pedig nem. A kellő motiváció, a sikerélmény, vagy éppen a rossz döntésekből fakadó pofonok hiánya, vagy az, hogy nem teljes keresztmetszetben nyomta a teher a vállam, nem sarkallt az előrelépés folyamatának kidolgozására. Az a felépített vállalkozás, ami apa idején a kicsiből elindulva, a folyamatos növekedés eredményeképpen jött létre, mint egy jól gördülő, nagy kerék, működött. Apa után ez a kerék kezdett lassulni, majd 3 év múlva szinte meg is állt.

– Maradtak körülötted olyanok, akik emberileg vagy szakmailag segíteni tudtak neked?

Fekete üröm szárad a Sirokkó szárító tálcáin

– Egyedül álltam a “kerék” mellett, és rá kellett jönnöm, az álomvilágnak vége, a kereket forgatni kell, de mindenhez pénzre és pénzre van szükség…

Anya halála után elsősorban a túlélésemért kellett harcolnom, hogy fenn tudjam tartani magam. A gazdaságban, az üzleti életben tudtam, mit kell csinálnom, de nem tudtam, miként. A legszomorúbb az volt, amikor az emberek sorra tűntek el mellőlem. Egyrészt megszűntek az érdekkapcsolatok, másrészt az ismeretlentől való félelem és bizalmatlanság miatt szakadtak meg üzleti szálak. Csak nagyon kevesen maradtak, akikre mindenben számíthattam, meg is becsülöm ezeknek az embereknek a segítségét. Az új kapcsolatrendszer kiépítésén már harmadik éve dolgozom, de ezeket már elsősorban barátság működteti.

Bakacsi Zoltán hűséges kutyái társaságában, a Binder szárító mellett

– Sosem adtad fel?

– Dühös voltam, és kellően makacs ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Már gyerekként megtanultam küzdeni, és a széllel szemben vitorlázni. Szomorú ilyet mondanom, de ha a szüleim még köztünk lennének, nem váltam volna ilyen céltudatos és eltökélt emberré, mint amilyen ma vagyok, s cseppet sem vagyok büszke régi önmagamra. A nehézségek mutattak rá arra, milyen értékesek azok az apró lépések, amiket teszek. A tökéletes jólétből a tökéletes semmibe zuhantam bele. Megtanultam a körülöttem lévő világra másképpen tekinteni, értékelni az izzasztó, de jóleső fizikai munkát, az ezzel járó fáradtságot.

Az első szülők nélkül töltött év volt a legkeményebb. Olyan jogi és pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznem, amik komoly megélhetési problémát okoztak, s bevallom, a betevőért heti egyszer még kártyát osztani is elmentem. Sokan nem értették, miért nem “dobtam be a törölközőt”. Egyszerű a válasz: amiért a szüleim egy életen át keményen küzdöttek, azt nem hagyhatom megsemmisülni, nem tudnék a tükörbe nézni, ha nem adnám bele minden erőmet. Nekik köszönhetem, hogy arra az útra léptem, amelyen tisztességes kétkezi munkában elfáradva hajthatom le este a fejemet, mint az igazi “parasztgazda”, amilyennek apám is vallotta magát. Megtiszteltetés lenne, ha én is azzá lehetnék.

– Beszéljünk egy kicsit az elmúlt három évről. Az első év a túlélésé volt, de mi történt ezután?

– Mint korábban említettem, sok anyagi jellegű nehézséggel kellett szembenéznem.

Mivel a hazai közigazgatásra általánosan jellemző, hogy hiányzik belőle a valódi segítőkészség, olyan falakba ütköztem, amelyek sokszor a józan észnek is ellentmondottak. Számtalan öröklési procedúra a mai napig még nem zárult le. Beszélhetnék az AKG-s területtámogatásokról, a dohánykvótáról, de a családi gazdálkodás jogi hátterének bonyodalmairól is. Mintha nem lenne felkészülve a bürokrácia mindkét szülő elvesztésére. Ilyen és ehhez hasonló papír- és aktatologatások hátráltatják a tényleges termelőmunkát.

– Az idei évben már tudtál a vetésre koncentrálni?

– Szerencsére igen. A 2011-es évben sikerült petrezselymet termesztenünk, ami hozta is a hozzá fűzött reményeket. Nem feldolgozott formában, hanem frissen vágva értékesítettem. Ebben a szezonban is bevetettünk 15 hektárt ezzel a kultúrával, de sajnos a szárazság miatt 7 hektárt fel kellett szántani. A vágások száma a tavalyi 4-hez képest az idén 3-ra csökkent, és még öntözés mellett sem tudtuk produkálni a tavalyi mennyiséget.

A területeink fennmaradó részén, körülbelül 65 hektáron kukoricát termelünk. A termeléshez szükséges gépek jelentős részével rendelkezünk ugyan, de kukorica-vetőgép hiányában tavasszal nagyon megkéstünk a vetéssel. A szokásokkal ellentétben jóval később került a földbe a mag, mint kellett volna. Az már most látszik, hogy minden várakozást felülmúló terméseredményre számíthatunk, és amit a petrezselyem elvitt, azt a kukorica pótolni fogja. Reményeim szerint szép évet zárunk.

– Hogyan tudjátok elvégezni a munkákat a földeken és az üzemben? Te magad is megragadod a gépek kormányát?

– Két MTZ traktorunk van, s bár már szántottam is, de az elvégzett munka hagyott maga után némi kívánnivalót, így ezeket a feladatokat meghagyom a hozzáértőknek. A kétkezi munkát azonban mindig sokra becsültem, magam is inkább ezt végzem.

Édesapám halála után hátramaradt a föld, a gépek, a szárító és a feldolgozó, de az emberek szépen lassan lemorzsolódtak. Csak néhányan maradtak, akikre mindenben számíthatok, akik édesapámra apjuk helyett apjukként tekintettek. Nélkülözhetetlen és megfizethetetlen az a tudás, szakértelem és segítség, amit kapok tőlük. Mivel a földterülethez egy szárító is párosul, ezért nem a takarmánynövények vonalának erősítésére fektetek nagyobb hangsúlyt, hanem az aprómagos kultúrákra, amihez gyakorlatilag minden eszköz a rendelkezésünkre áll.

– Tehát az egész jövőt a szárítókra építenéd?

– Gyakorlatilag igen. A meglévő, fejlett infrastruktúra lehetővé teszi, hogy a megtermelt fűszer- és zöldségnövényeket szárított és feldolgozott formában értékesítsük, vagy akár csomagolva forgalomba hozzuk.

A 6 darab gázüzemű Sirokkó szárító hetente 180-200 mázsa paprika szárítását képes elvégezni, de igazán hatékonyan a Binder szárítóval tudunk dolgozni. Folyamatos adagolás mellett hetente 1 500 mázsa friss paprika feldolgozására képes. A nagy kapacitású szárító és daráló nemcsak a saját megtermelt árut képes feldolgozni, hanem bérmunka vállalását is lehetővé tenné.

– Van olyan növény, ami igazán közel áll a szívedhez?

– Talán kissé szentimentálisnak fogok tűnni, de a gabonát nagyon szeretem. Van benne egy kis misztérium, olyan ősi kultúrnövény, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a jövőnk. Mint ahogy a népmesében is elhangzik, amikor a búza megleckézteti az ördögöt “Amit én kiálltam – mondja a búza – bírd ki te is!…” A több ezer éves múltra visszatekintő szívós és örök növény igazán közel áll a szívemhez.

Édesapám jelleméből örökségül kaptam az ismeretlen iránti nyitottságot is, így sok olyan kultúrnövény van a tarsolyomban, amit szeretnék majd megpróbálni. A jövő évtől spenóttal és kaporral kívánom bővíteni a palettát.

– A termelés során milyen nehézségekkel kellett szembenézned?

– Talán a legnagyobb problémát a permetezőgép hiánya jelentette. Mint tudjuk, a nem időben elvégzett növényvédőszeres kezelés komoly károkat okozhat az állományban. Terveim között szerepel egy kijuttatóberendezés beszerzése, ezáltal sem másoknak, sem az időjárás kénye-kedvének nem leszünk kiszolgáltatva.

Szintén nagy kihívást jelent az egyenletes vízutánpótlás biztosításának megoldása. Az öntözés ugyan megoldott, de a zöldségnövények számára a leginkább megfelelő csepegtető rendszer kiépítése, mint következő elvégzendő feladat, vár rám.

Egy saját vágógép szintén sokat tudna lendíteni a vállalkozáson, de ezt a műveletet egyelőre még bérmunkában végeztetem.

– Hogyan képzeled el a jövőbeni vállalkozásodat?

– A szárítót családias hangulatban, kis létszámmal szeretném üzemeltetni. A cél a jó minőségű, sokrétűen feldolgozott áru előállítása és értékesítése lenne. A termesztett növények körét mindenképpen színesíteném, s mivel mobil, kis cég vagyunk, a hangsúly tudjuk ide-oda helyezni, amit éppen a piac vár el tőlünk.

– Mikor leszel teljesen elégedett?

– A magyar földet óriási értéknek tartom. Talán nem ebben rejlik ma a legnagyobb üzleti lehetőség, de a föld mégis olyan erőforrás, amiből a legfontosabbat, az élelmet lehet előállítani. Az elégedettségem akkor lesz teljes, ha az eszmei értékkel bíró nagyapai birtokunkon tudok egy a kis házat építeni, amelyhez párosul egy állatfarm is, ahol az önellátáshoz mindent meg tudnék termelni. A gyökereimet sosem tagadtam meg. Édesapám és édesanyám elképzelését viszem tovább: vigyázok a múltra és építem a jövőt!


Ez a cikk a MezőHír 2012/10 - októberi számában jelent meg.