Miről beszél kutyánk farkcsóválása és egyéb jelzése?

A farok mozgásáról megtudhatjuk a kutya pillanatnyi lelkiállapotát. Ezért a gazdák nagyon helyesen mondják: “Ha bele akarsz látni a kutyádba, nézz a farkára!”

Amennyiben egy kutya vízszintesen csóvált farokkal jön felénk, akkor jóindulattal van irántunk, de legalábbis nem sántikál rosszban velünk szemben. Minél gyorsabb a farkcsóválás, és minél erősebb oldalra csapkodással jár, annál barátságosabb szándékkal viseltetik gazdája irántunk. A még szelídebb, mindenkinek bizalmasan elébe menő fiatal kutya hívásunkra annyira hevesen csóválja farkát, hogy az egész hátsó része vele billeg.

Ha kutyánk tőlünk távol fekszik a szobában, csupán egy halk kedveskedő szót kell hogy mondjunk, vagy csak fejünkkel intünk neki, és mindössze egy pillantásunkat kapja el, ám farka máris mozgásba jön. Ugyanakkor ha a kedvencünk a padlón fekszik, farka hallhatóan kopog a csóválás miatt, emellett hátracsapja álló füleit. Sőt, sokszor annyi elég, hogy megérezze a szabadban kiakasztott ruhánk szagát (testszagunkat), máris élénk farkcsóválással tudatja észlelését.

A vízszintes farkcsóváláson kívül még egy függőleges síkú mozgást is megfigyelhetünk. A kutyák az utcán kölcsönös üdvözlésükkor meredeken, gyakran a fej felé emelik farkukat. Ezáltal juttatják kifejezésre életörömüket és derűlátásukat, de a szabadban egyedül csatangoló öreg kutya is meredeken felhúzva tartja a farkát. Útjában szimatolva minden kiálló tárgyon észreveszi a fajtársa által oda leadott “névjegyet”, és ezen felismerésen keresztül nemi izgalmi állapotba jut. Azonnal a “nullpontig” engedi le farkát, ha ekkor magunkhoz hívjuk ebünket. A lelki barométer így jelzi azt a megrázkódtatást, amelyet a kutya derülátó lelkiállapotban átélt. A kutya köröző farkmozgását azonban mint örömteljes izgalmat figyelhetjük meg.

Nagyon erős felhívás vagy a kutyára mért ütés után a farka esetleg nullpont alá süllyed, ahogy mondani szokták: hátulsó lábai közé húzza a farkát. A jellemgyenge, gyáva egyed már a halk felszólítás és fenyegetés után a hasa alá csapja a farkát. Ugyanakkor ez a behúzás egyidejűleg a záróizmok hatásosabb összehúzódását, tehát a végbél és a húgycsőnyílás jobb elzárását eredményezi. A kanok erőszakoskodása ellen a szuka farka le és odaszorításával védekezik. A dolgozó pásztorkutya fesztelenül leengedi a farkát, amely a test irányvonalában élénken részt vesz a mozgásban. Valamely gyors futó mozgás hirtelen megállításához egy rántással ívbe kunkorítja farkát. A nyomkövető kutyánál a faroktartás és a farkcsapkodás jelzi, hogy talált valamit vagy nyomon van. Súlyos betegség esetén minden életkorú kutya majdnem mindig erőtlenül lógatja a farkát, a tartásból következtetni lehet a baj súlyosságára.

A kutya a farkastól örökölte a farok csóválását. A vízszintes farokcsap-kodásnak kezdetben alighanem életfontosságú jelentősége volt a kutya számára a létfenntartásért folytatott harcban; a testszagát, amely a szukánál a nemi szervből igen nagy mennyiségben árad, így szétcsapkodja, és a környező levegőben szétterjeszti. Az egyes farkasfalkák zárt közösséget alkottak, amelyek nem engedtek be, illetve elutasították az idegen egyedeket. Ha a falkájától elszakadt farkas ismét visszakerült oda, akkor testszaga útján még hosszú idő után is igazolni tudta, hogy szagbelileg hozzájuk tartozik; egyéként az a veszély fenyegette, hogy saját falkatársai támadják meg és üldözik. A farkas és a kutya, mint szagló állatok, a megszokott területen, valamint egymás között is a szaglásuk segítségével jól megférnek egymással.

A farkcsóválás nem csupán a kutya sajátossága; a róka, a vaddisznó és a macska tulajdonsága is. Emellett izgalmi állapotban a kecske, a juh nőstény egyedei is csóválják a farkukat, ezáltal terjesztik nemiségük szagát és csalogatják a hímeket.

A kutya azonban nemcsak farkcsóválással tudja kifejezni velünk szembeni rokonszenvét, így másfajta mozgásokat is meg tudunk különböztetni. Például tartósan közelünkbe tolakszik; lépésről-lépésre utánunk jön, miközben testszagunk és közte, azaz az orra közötti kapcsolatot nem hagyja megszakadni. A szuka nyalogatja kölykeit, azok az anyjuk pofáját; a kan a szukát — ezek a szeretet jelei. A rokonszenv legmagasabb fokát jelenti, ha a kutya nyalogatja az ember kezét, arcát vagy akár a ruháját, ez. Valahányszor a fiatal egyed az embert, akit szeret, a nyelvével nem éri el, akkor a levegőbe nyal; ez néha akkor is bekövetkezik, ha enyhén rálehelünk a kutya orrára. Levegőnyelésnek nevezik ezt a viselkedést. Ez a szokás is a kölyökkor maradványa: a kölyök az anyakutya emlőin nyaló mozgással vezeti be a szopást.

A kutya ugyancsak gyengédségből gyakran a szájába veszi gazdája kezét, hogy óvatosan harapjon rajta egyet vagy rángatja ruháját. Ezeket gyengéd harapásoknak nevezik. Vagy a gazdája előtt hátára fekszik, és az alázkodó helyzetet veszi fel. Ha a kutya saját magától pacsit ad, karunkra, felső lábszárunkra vagy kezünk alá tolja fejét, netán orrával bökdös, ebben ugyanúgy rokonszenvének megnyilvánulását mutatja ki. A kutya kedvességre és melegségre vágyva törekszik simogató kezeink közé. A pacsiadás ugyanúgy, mint az üdvözlő ránk ugrálás, a szopóskorban megnyilvánuló emlőtaposás megváltozott mozgása. Az üdvözlő ránk ugráláson kívül rokonszenvét és örömét levegőbe ugrálással, gazdája körüli táncolással és örvendő ugatással fejezi ki.

A hátszőrzet felborzolásával, a fülek hátracsapásával, az ajkak felhúzásával, a fogak vicsorításával és sanda nézéssel azonban bizalmatlanságát juttatja kifejezésre.

Kedvencünknek simogatással tehetünk jót. Az ilyen érintkezés már korai kölyökkora óta kellemes érzéseket kelt benne, hiszen szőrének és bőrének simogatása utánozza a nyalogató kutyanyelv sima, meleg és enyhén masszírozó tevékenységét. Ha megsimogatjuk a kutya egyik testoldalát, odafordítja a fejét.

A kutyánál gazdag érzésvilágot tételezünk fel. Megfigyelhetünk nála

kedvet és kedvetlenséget — örömön, bánaton, bizalmon, rokonszenven, szereteten, gyengédségen, ellenszenven, bizalmatlanságon kívül még ijedtséget, félelmet, és dühöt is. Az eb mindenkori, szóbanforgó érzelmének jellegére az azt kísérő viselkedéséből következtetünk, amely gyakran hasonló az emberéhez. A kutya érzelmeinek a kutatása természetesen nagy nehézséggel jár.

Az emberhez való ragaszkodás nem mindig egyforma a kutyáknál. Az egyéni különbség örökölhető, de lehet a környezettől függő is. Vannak kutyák, amelyek nem hagyják magukat idegen által sem elcsalni, tehát megvesztegethetetlennek tekinthetők, amíg a másik nem iránti szerelmük el nem kapja őket. Ha valaki egy egyébként megbízható pl. őr- vagy védőkutyának beállított kant egy tüzelő szukával vagy az utóbbit egy kannal közelíti meg, akkor a terület minden idegen személy részéről megközelíthető, miközben a kutyák megtagadják az éberséget és gazdájukkal szembeni engedelmességet, stb. Vannak azonban ebek, amelyek már megszokásból is válogatás nélkül csatlakoznak minden idegenhez.

Ha egy kutya gazdát cserél, meg kell szüntetnie addigi fennálló kapcsolatait, és újakat kell létesítenie. Az ilyen átszokás a felnőtt kutya számára sohasem történik lelki megrázkódtatás nélkül; gyakran sokáig, de legalább egy-két hétig búsul. Ezalatt az átmeneti idő alatt az új gazda ne kívánjon kutyájától se ragaszkodást, se éberséget. Az idegen helyre került kutya a szakszerű bánásmód ellenére is csak lassan és nehezen csatlakozik gazdájához, így nyújt biztosítékot arra, hogy idővel ragaszkodó és megbízhatóan hű lesz.

A ragaszkodás számunkra is a kutya legértékesebb tulajdonsága. Ez teszi lehetővé ugyanis számunkra a kutya nevelését és kiképzését, és az ebből származó kapcsolatból kifolyóan a szükséges változtatások mindegyik lehetőségét. Ezért szokták leggondosabban ápolni a kutya ragaszkodását, mint a legértékesebb tulajdonságát. Természetesen ezt a vonzalmat és hűséget nem lehet hókusz-pókusszal elővarázsolni; ehelyett empatikus készség és szeretetteljes kapcsolat útján lehet rá szert tenni!

no