Vadgazdálkodás és mezőgazdasági termelés ugyanazon a területen



Vannak olyan évjáratok – részben a magyar kontinentális éghajlat szélsőségei miatt vagy csak egyszerűen egymás szakterületének ismerethiányából eredően -, amikor a mezőgazdászok és a vadgazdálkodók gazdasági érdekeit elválasztó vékony és érzékeny mezsgye nem elégséges a békés egymás mellett éléshez.

Ez utóbbira pedig nagy szükség lenne, hiszen a szántók és a vadföldek egymással határosak, a vadak vonulását, táplálkozási szokásait pedig csak korlátozottan lehet befolyásolni. Éppen ezért – a mezőgazdászok talán kicsivel jobb alkalmazkodóképességét megcélozva – a vadak táplálkozási sajátosságairól, életmódjáról a vadföldek szerepéről és műveléséről, az új irányzatokról kellene többet és hangosabban szólni – egy egészségesebb párbeszéd, illetve kompromisszum megszületése érdekében. Nem lehet haszontalan, ha a mezőgazdászok is tisztában vannak – vagy csak alaposabban tájékozódnak – a vadföldművelési törekvésekkel, a vadak táplálkozási szokásaival, a vadgazdálkodás gondjaival, szándékaival…

Kép

A vadak táplálkozási sajátosságai

A vadföld sokak számára csupán olyan területet jelent, ahol takarmányt állítunk elő. Ennél a gondolatnál akár meg is állhatunk, mert a szóhasználat is gondolkodásra késztet. A takarmány megnevezés ugyanis egyértelműen az állattenyésztéshez köthető, ugyanakkor egy vadgazda számára – a gondolkodásmód különbözősége miatt – nem ugyanazt jelenti. A háziállatokat egészen más táplálkozási szokások jellemzik, mint vadjainkat, főként a korszerű fajtákat. Itt az ideje, hogy leszámoljunk néhány téves nézetünkkel! Nem tekinthetünk ugyanis úgy a vadállományra, mintha háziállatok lennének. A vad nem fogható monodiétára, és nem ehet egész évben kukoricaszilázst, szénával és abrakkal kiegészítve. A legtöbb vadfajunk bizony rendkívül sokféle táplálék közül válogat, és bizonyos tekintetben „rendkívül jó közgazdász válna belőle”. Mi köze a vadnak a közgazdaságtanhoz? – Nagyon egyszerű, hiszen a vad az életben maradás érdekében csak a szükséges és elégséges energiát fordíthatja táplálékkeresésre. A fogolycsibe például nem engedheti meg magának, hogy a kelést követően órákat töltsön el megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékkereséssel, mert egyszerűen éhen hal. A fogolycsibe számára meghatározó élete első napja, hiszen ekkor energiagazdag, fehérjedús állati eredetű, azaz rovartáplálékra van szüksége. Ha kis távolságon belül nem talál megfelelő táplálékot, messzire már nem jut el, mert elfogy a tartaléka és elhullik.

Nem csak az őzre illik az a jelző, hogy pákosztos, válogatós. Vadjaink mindig a legnagyobb tömegben előforduló, ízletes, megfelelő energiatartalmú, az adott életfolyamatokhoz illeszkedő táplálékot fogyasztják, nagy mennyiségben. Ugyanakkor ezt mindig kiegészítik többféle, kisebb mennyiségű táplálékkal, az évszakonként változó kínálatnak megfelelően. Ezért kijelenthetjük, hogy a kukoricát a szarvastól megóvni még igen jó vadföldműveléssel is nehéz feladat. Az elmúlt negyven évben ráadásul alaposan megváltozott természeti környezetünk, amelyben például a szántók gyomállománya is jelentősen átalakult; egyes fajok aránya és a gyom borítottsági viszonyok is alaposan megváltoztak. Gondoljunk bele mennyi új, agresszív terjedésű, táplálkozási szempontból értéktelen, gyakran mérgező faj jelentkezett nagy tömegben – elég, ha a parlagfüvet, csattanó maszlagot, szúrós szerbtövist, vaddohányt, betyár kórót, ívát, fenyércirkot említjük ezek közül. Vissza szorulóban van viszont sok – a vadfajok számára – fontos gyomféleség, ami valamikor tömeges volt a vetésekben, tarlókon. Ezért lenne fontos folyamatosan változó környezetünket a tápláléknövények szempontjából is nyomon követni.

A vadföldművelés összefüggései

Minden tisztelet megilleti azokat a vadgazdákat, akik szenázst, szilázst készítenek nagyvadjaik számára, de ma már vélhetően kevesen vannak ilyenek ebben a hazában. Amíg nagyüzemi módon termelőszövetkezetek és állami gazdaságok „uralták” a mezőgazdaságot – a maihoz viszonyítottan többszörös állatállománnyal -, és ahol az agronómus is vadászott, ott gyakran jutott a vadnak télvíz idején kukoricaszilázs, fűszenázs, jó minőségű széna, cukorrépaszelet vagy akár cukorrépa. Azóta a nagyüzem a múlté, az állatállományával együtt, és az ország nagy részéről – a cukorgyárakkal együtt – a cukorrépaföldek is eltűntek. Jelentősen átalakult globalizálódó világunkban a mezőgazdaság is. A vetésszerkezetet is csak néhány növény alkotja, a határ képe ennek megfelelően egysíkú. A legutóbbi években újra koncentrálódik a földbirtok, és növekednek a táblaméretek. A mezőgazdaságban megjelenő pénz, a támogatáspolitika és a világpiaci mechanizmusok hatásai alapvetően átrendezik a határképet, a vetésszerkezetet. A gabona-, olaj-, rost- és fehérjenövények kiemelt támogatása, a támogatások megszerzéséhez kötött előírások betartása – Helyes gazdálkodási gyakorlat -, az energetikai célú növénytermelés piaci biztonsága meghatározza a gazdálkodók gondolkodását. Fogyóban vannak eközben a műveletlen parlagterületek is. Vegyük észre, hogy a piaci verseny kiélezett, és nemigen várható el a gazdálkodóktól a belátás, a jótétemények sora. No, nem azokról van szó, akik vadászok is egyben, hanem azokról, akik a földből kívánnak megélni. Ráadásul az elkövetkező években ismét nagy változások előtt áll a magyar gazdálkodói kör; előbb-utóbb átalakul az EU agrártámogatási rendszere, és ezzel a termelt növények köre is megváltozik. Farmtámogatás lesz és keresztmegfelelés, miközben egyre nagyobb területet fog lekötni a megújuló zöldenergia előállítása. Mindennek hatása egyelőre nehezen becsülhető meg. Talán több lesz az előnye, mint a hátránya – vadgazdálkodási szempontból. Ha arra gondolunk, hogy energetikai célú fás szárú ültetvények fognak megjelenni ezerhektáros nagyságrendben az ország síkvidéki területein is; ha a szántóföldi művelés szempontjából kedvezőtlennek tekinthető területeken az erdő hasonló nagyságrendben jelenik meg, akkor bizonyára nagyot fog változni a vad élettere. Nem kevésbé akkor, ha a magyar nemesítésű energiafű több tízezer hektárt foglal el, ha a parcellaméretek tovább nőnek, ha a biodízel- és bioetanol-előállítás tovább növeli a repce, a napraforgó és a kukorica vetésterületét.

Kép

A vadállomány összetétele is változik

Előrevetíthető, hogy olyan vidékeken is megjelenik a szarvas, a vaddisznó, ahol manapság mutatóban kerül csak szem elé, és ezzel együtt a vadkár is megjelenik. Az apróvad élettere ugyanakkor szűkül, sivárabb lesz a határ „élőképe” az intenzív mezőgazdaságú területeken. Az is töretlen folyamat, hogy a gazdaságosság, a jövedelem biztonsága jegyében egyre nagyobb méreteket ölt a mezőgazdaság gépesítése, egyre több korszerűbb, gyorsabb, nagyobb menetteljesítményű eszköz jelenik meg a mezőgazdaságban, ami elől az apróvad nem igen menekülhet. A növényvédelem szigorú szabályai ellenére is elég sokat hallani a nem megfelelő növényvédelmi tevékenységről, ami mérgezéshez, vadfajok tömeges pusztulásához vezet. Szerencsére az unió agrárpolitikája az új csatlakozók esetében szeretné megelőzni azt a környezeti elszegényedést, amit a régi tagállamoknál tapasztaltak, és az új, 2007-2013 közötti tervezési és támogatási időszakban olyan intézkedések bevezetését ajánlja, amelyek ezt is képesek garantálni. De vajon a nemzeti kormányok hova helyezik majd a hangsúlyt? – Milyen forrásokat áldoznak az agrár-környezetgazdálkodásra, a Natura 2000 területekre, a természet- és környezetkímélő mezőgazdálkodás támogatására? Kívánt civilizációs fejlődésünk a közutakon is megjelenik; az elmúlt két évtizedben megtöbbszöröződött gépjárműállományunk, és az átutazó turisták száma is a többszörösére emelkedett. Autópályák százkilométerei épülnek úgy, hogy a szándék – ami a vadátjárók létesítése mutat – ellenére is elszigetelik a vadállományt. A közlekedés – bár ez talán morbid – nem csak az emberi faj körében szedi áldozatait, ám a híradások nem számolnak be arról, mennyi ízeltlábú, hüllő, kétéltű és egyéb vadfaj esik áldozatául a közutakon. Mindez azzal a jelenséggel párosul, hogy a vad esélyei az utak mentén nem csupán a sebesség és a növekvő forgalom miatt csökkennek, hanem azért is, mert a széles, utakat kísérő árkok, erdősávok eltűnnek, szántóvá alakulnak, és a „takarásból” kilépő vad rögtön az úttesten találja magát.

Másként kell a vadföldről gondolkodni

Környezetünket folyamatosan átalakítjuk; egyre kevesebb a hamisítatlan, háborítatlan természetes táj. A mezőgazdaság magára találása új lendületet ad a vízrendezésnek, öntözésnek, és az érintettek nem minden esetben olyan megoldást választanak, ami vadbarát – gondoljunk csak a szűk, meredek falú, hosszan kanyargó, 70-80 cm mély beton öntözővíz csatornákra. Ebben a változó világban a vadnak folyamatos alkalmazkodásra van szüksége. Ugyanakkor alkalmazkodnia kell a vadgazdálkodásnak is mindehhez, és szakítani kell azzal a hagyománnyal, ahogy ma a vadföldről gondolkodunk, vagyis amikor – tipikusan mezőgazdasági gondolkodás szerint – több bőrt akarunk lenyúzni a vadföldről is. Teremjen olyan terményt, amit értékesíthetünk, majd a vadnak az ocsú, a rostaalj, a tört szem is megteszi. Vonja el a vadat a vadkárveszélyes területekről, de lehessen jót vadászni benne. A végeredmény az, hogy az így művelt vadföld egyik elvárásnak sem igazán felel meg. Magyarán szólva többnyire a vadföldön is ugyanazt tesszük, amit az árunövényt termelő gazdák, ugyanazokkal a gépekkel, ugyanazokkal a fajtákkal, növényvédelemmel, gyomirtással. Ne csodálkozzunk, ha ugyanazt tapasztaljuk! Jobb esetben kukoricát vetünk, így az télen lábon maradva némi takarást is ad, és persze energiában gazdag táplálékot is biztosít. De ezt is többnyire azért tesszük, mert bármikor „csőtörőzhető”, és értékesíthető, ha a szükség úgy kívánja. Befolyásunk a mezőgazdálkodásra elenyésző, de elvárható lenne, hogy legalább saját művelésű területeinket a vadállomány igényeit szem előtt tartva műveljük. Ez az elvárás azoknak a vadászoknak az esetében is jogos, akik földet művelnek, gazdálkodnak.

Kép

Apróvadjaink táplálkozásának sajátosságai

A Bábolnai ÁG a ’60-as években 20-féle növényt termelt, majd egy évtized alatt a termelt növények száma jelentősen csökkent, miközben a kukorica vált uralkodóvá. Ezzel párhuzamosan a mezeinyúl-állomány a tizedére csökkent, miközben a törzsállomány túlélési esélyei jelentősen romlottak. Általánosságban az ország nagy részére igaz tehát az állítás, miszerint az éves szaporulat 50-60%-a közvetlenül az emberi tevékenység -agrotechnika, növényvédelem, közlekedés – áldozata.

A nyúl táplálkozására jellemző, hogy lehetőség szerint válogatva eszik; táplálékában meghatározóak a pázsitfűfélék, így főként télen az őszi kalászosok, a természetes kétszikű vegetáció, azon belül is a herefélék, pillangósok. A gyomok közül a fehér libatopot, a szőrös disznóparéjt, a mezei acatot részesíti előnyben, emellett kisebb mennyiségben még vagy 70-féle növényt fogyaszt. A nyúl otthonterülete kicsi, kb. 30 ha, és egész életét leéli egy kb. 1 km sugarú körön belül, ahol az otthonterület a táplálékkínálat és búvóhely függvényében folyamatosan változik. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a nyúlfiak nem távolodnak el jelentősen választást követően anyjuk otthonterületétől; születésük helyétől legfeljebb 1 km távolságban ütik fel tanyájukat, kétharmaduk 500 m-en belül. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a szinte varázsütésre kiürülő nyárvégi-koraőszi határban felüti fejét az éhezés, aminek egyenes következménye a különböző fertőző betegségek és anyagcserezavarok fellépése. Így az emberi tevékenységet sikeresen túlélt szaporulat a betegségek áldozata lesz. A fogoly és a fácán táplálkozási sajátossága, hogy az évszakosan jelentősen eltérő. A fiókanevelés időszakában, főként a csibék életének kezdeti 3 hetes szakaszában meghatározó a rovartáplálék. Az idő előrehaladtával a rovartáplálék aránya aztán folyamatosan csökken, és a téli hónapokban meghatározó lesz a növényi eredetű táplálék jelentősége. A terület adottságainak függvényében aztán a természetes vegetáció, a gyomfajok és a gabonafélék szemtermése lehet uralkodó. A gyomok széles fajtakörének a magvait is fogyasztják, így a szőrős disznóparéj, a muhar, a kakaslábfű, a fehér libatop, a kövér porcsin, a keserűfűfélék és a pázsitfüvek termése fontos a táplálkozásukban. A fácánra jellemző, hogy a fás növényzet termését is szívesen fogyasztja, legyen az akácmag, tölgymakk vagy vadrózsa, galagonya, kökény, bodza.

Kép

Nagyvadjaink táplálkozási szokásai

Szarvasféléink közül a dámot tartják táplálkozási szokásai alapján a legigénytelenebbnek. Kétségtelen tény, hogy az erdősítésekben jóval kisebb kárt okoz, mint a gím. Zárt tartásban főként fűre alapozzák tartását, idehaza viszont szívesen válogat; lombot legel, és főként bodzát, szederféléket, kökényt, somot, galagonyát, fagyalt, virágos kőrist, természetesen fűféléket, kétszikű növényeket és termesztett fajokat is fogyaszt. A gím legelő típusú faj, amely magasabb rosttartalmú táplálékot igényel; a nap során 10 órát táplálkozik, és mintegy 5 óra hosszat kérődzik. A legutóbbi rádiótelemetriás vizsgálatok is bizonyítják, hogy a szarvas szívesen válogat, mert így a táplálóelemek, mikroelemek megfelelő arányát be tudja állítani. Mindez főként az agancsfejlesztés miatt rendkívül fontos a bikák számára. Ahol a táj nagy bőségben kínál gazdag cserjeszintet és elegyes erdőt, ott a legjobb az agancs minősége és legnagyobb az eltartóképesség. A gím kedvencei között szerepelnek a fűz és nyárfajok, a fekete bodza, valamint a különböző vadgyümölcsök. Szívesen hántja a fák kérgét, rágja a hajtásokat.

Az őz, mint a legkisebb vadászható kérődzőnk, pákosztos, válogatós állat. Természetesen mindig a helyi kínálat alapján válogat, de érdemes megállapítani, hogy vannak kedvelt fajok a táplálékában, ilyen az akác, a lucerna, a bodza és a szederfajok – különösen e két utóbbi faj aránya egész éven át viszonylag magas; a téli időszakban a szeder aránya eléri a 18%-ot. Más szarvasféléktől eltérően szívesen fogyaszt termést, gyümölcsöt, magvakat, ezek közül is kiemelkedik a lepényfa termése. Egy biztos: az őz sokféle növényfajt fogyaszt, igényeinek ez felel meg leginkább, ugyanakkor jól alkalmazkodik a tömegesen előforduló táplálékforráshoz, a termesztett növényekhez, azok évszakos változásához.

A vaddisznó a táplálkozás szempontjából is a legsokoldalúbb. Olyan vidékeken, ahol bőségesen terem a makk, jó termés esetén ez meghatározó tápláléknak számít. Sajátos tulajdonsága a disznónak a túrás – ezt minden esetben vegyük figyelembe. A disznó is, mint a többi vadfaj, a legkisebb befektetés mellett a legbőségesebb táplálékforrást igyekszik hasznosítani. Amennyiben ezt a gabonatáblákon, kukoricában, makkvetésben találja meg, akkor ott károsít. Néhány növény a kedvencei közé tartozik: ilyen az érő zab vagy zabos borsó, de túrással a csicsókát és a kukoricavetést is „jól hasznosítja”. Kedvencei a gyeptakaróban rejtőző ízeltlábúak, csigák, pajorok, giliszták, egerek, pockok.

Jelentősebb vadászható vadfajaink táplálékigényét általánosságban összefoglalva elmondható, hogy a táplálékuk – szokásaiknak megfelelve -legyen bőséges, megfelelő beltartalmú és összetett. Ha teheti, valamennyi faj többfélét eszik. Kritikus időszakokat jelent a táplálkozás folyamatában egyrészt az utódnevelés időszaka, másrészt a tél. Amennyiben kiindulási pontként elfogadjuk azt, hogy természetes körülmények között nevelődő vadat kívánunk hasznosítani, akkor ennek érdekében a természetes vadeltartó képességet kell emelnünk. Mindez körültekintést és összefogást igényel, amelynek megvalósításában -a vadgazda mellett – az erdész és a mezőgazda szerepe és aktív közreműködése is egyaránt nélkülözhetetlen.

Szuda Zoltán

vadgazda szakmérnök


Ez a cikk a MezőHír 2010/04 - áprilisi számában jelent meg.