Együttműködni nem lehetőség, hanem kényszer

Címke: ,
Kategória: Takarék

Napjaink agrárgazdálkodói rendkívül összetett kihívási hálóban működnek. A pók, amely e hálót szőtte, továbbra sem pihen. Ahhoz, hogy sikeresen fejlődjön üzemünk, meg kell tanulnunk eligazodni a hálóban.

E cikksorozat egyik fontos célja ennek elősegítése. A Takarékok agrárszakmai műhelye ugyanis nemcsak elemzésekkel, előrejelzésekkel, hanem konkrét stratégiai tanácsokkal is segíti az ügyfeleket. A sorozat hűséges olvasói már számos ilyennel találkozhattak. E havi cikkünk – illeszkedve az előzőkhöz, illetve építve azokra – az együttműködések fonalát szövi tovább.

Nem célunk tankönyv ízű gondolatokkal fárasztani a nyári munkában amúgy is elcsigázott olvasót. Sokkal inkább életből vett esetekkel kívánunk rávilágítani arra, hogy előre csak az együttműködéseken keresztül vezet út. Minél később fogadjuk ezt el, annál jobban maradunk le a versenyben, még akkor is, ha látszólag szépen termel üzemünk. Eközben ugyanis a piac, amin versenyzünk, óriáslépésekkel változik. Gondoljunk például az informatikai fejlesztések elképesztő sebességére és meghonosodására a mezőgazdaságban, vagy az egész élelmiszer-ellátási láncban.

Nagyon fontos a léptékek megértése. Hiába csak néhány mázsa, vagy éppen ezer tonna a kibocsátásunk, egy olyan piacon árazódik be, amely a globális trendek által meghatározott. Ez egy tartós hatékonyságnövelési kényszer a gazdálkodás minden elemében, amihez szorosan hozzákapcsolódik az érdekképviselet hatékonyságának növelése is. Az alábbiakban néhány kézzelfogható esettanulmánnyal támasztjuk alá véleményünket.

Az élő példa a mézpiac napjainkban is tartó összeomlása. Mivel termelésünk zöme külföldön talál vevőre, az európai és a tengerentúli piacokat nyomás alá helyező gyantázásos technológiával készített „méz” árcsökkentő hatása alól csak időlegesen tudunk kibújni mindaddig, amíg az EU megfelelő szabályokat nem alkot ezek kitiltására. Ehhez erős, szervezett lobbira van szükség. A probléma ugyanis csak néhány tagállamnak fáj, a legtöbbet nem zavarja. Nálunk viszont létkérdés, hogy a dömpingáru ukrán, kínai „méz” ne találjon utat a fogyasztóinkhoz. Ehhez a méhészeknek egymáshoz kell vetniük hátukat, egységes, erős érdekképviseletet kell kialakítaniuk, amely képes a többi kárvallott tagállam hasonló szervezetével megtalálni a közös hangot, és kikényszeríteni a brüsszeli lépést. Az együttműködés színvonala tehát konkrétan a fenntarthatóság kulcsa e szektorban.

Az érme másik oldalán a belföldi piac további fejlesztése áll. A közvetlen mézértékesítés szépen növekszik, aránya mintegy 30 százalékos. Bár a fogyasztásunkra vonatkozó statisztikák megbízhatósága kétséges, a „benne élők” szerint valahol 70 dkg és 1 kg között van napjainkban az egy főre jutó éves mennyiség. Ez látványos bővülés, de még mindig messze van a lehetőségektől. Ehhez a betegséghez kapcsolódó fogyasztói mézképet át kell állítani az egészséghez kacsolódó képre, tudatosítani a sokrétű egészségügyi hatást és felhasználási módot. Ezek tipikusan közösségi marketing feladatok. Ehhez megint forrásra, lobbira, végső soron erős érdekképviseletre van szükség. Ennek útján el kell jutni például oda, hogy az országimázs része legyen a méz, és ott legyen minden állami rendezvény, protokollrendezvény, fogadás, külképviseleti megmozdulás asztalán, méltó megjelenéssel.

A szervezettség kifizetődő. Jó például szolgál erre a tejszektor, ahol immár két és fél éve súlyos válság tombol, a felvásárlási árak esése okán. Ez lökést adott azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek az együtt értékesítésben rejlenek. A termelői szervezet, amelyet ide példaként citálunk, már napjainkban is a termelt tej mintegy 20 százalékát képviseli, és meggyőződésünk, hogy ez még csak a kezdet. Általa olyan értékesítési módok, technikák alakulnak ki, amelyek révén javul a termelők alkupozíciója, kiszámíthatóbbá válik tevékenységük eredménye.


Ez a cikk a MezőHír 2016/09 - szeptemberi számában jelent meg.




%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-zqw

-=oOo=-