Ha az erkélyen is tyúkom lehetett volna

Címke: , ,
Kategória: Fiatal gazdák, Kiemelt

Manapság azzal a helyzettel találkozunk a leggyakrabban, amikor a fiatalok tanácstalanul állnak a pályaválasztás előtt. Nincsenek céljaik, szűk az érdeklődési körük, kevesen tanulnak szakmát, és sokan várnak, talán egyszer majd csak rájuk köszön a jószerencse, és eljön a hőn áhított kihívás.

Megmosolyogjuk, ha mégis olyannal találkozunk, aki már kisgyermek korában dönti el, milyen mesterséget fog űzni felnőtt korában. A gyermek, aki hallani sem akar másról, mint az érdeklődési körének tárgyáról – olvas, kutat, tanul a témában. S hogy az elképzelés megvalósul-e, vagy sem, azt az idő mutatja meg. S mi közben csak legyintünk rá: úgyis kinövi! Kovács Gergely (36) pesti nagyvárosi gyermekként nőtt fel, de álmait sosem adta fel. Ő bizony nem nőtte ki!

– Miként tekintesz vissza arra a 7 éves fiúra, aki a panelházak rengetegében már tudta, milyen szakmát akar választani?

– Cseppet sem tartom magam csodabogárnak, s mégis sok gondolkodás és elmélkedés után sem kapok rá értelmes választ, honnan ered ez a megszállott érdeklődés a tyúkok iránt, ami azóta magával ragadott, amióta csak olvasni tudok.

Sok esetben többgenerációs családi gyökerek vezetik ebbe az irányba a gyerekeket. Én viszont semmi ilyesmivel nem rendelkeztem. Szüleim vendéglátásban dolgoztak, tudomásom szerint nem voltak elődeim, akik a földből, vagy állattartásból éltek volna, s állatok sem vettek körül.

Talán kertes házban élő nagyszüleim voltak ebben az egyetlen kapocs. Ők tartottak néhány baromfit, és én nagyon szerettem náluk lenni. Meglepő lehet az is, hogy amikor még alig voltam 7-8 éves, már azon gondolkodtam, vajon hány tyúkot lehetne tartani panellakásunk erkélyén.

Ahogy növekedtem, úgy nőtt bennem a kíváncsiság is a tyúktartás iránt. Jöhetett névnap, születésnap „Gergőkének” csak egyetlen dolgot lehetett ajándékozni, kizárólag tyúkos könyvet, csak annak tudtam igazán örülni. 40-50 évre visszamenőlegesen minden szakirodalmat, füzetet, jegyzetet, újságot elolvastam, ami csak fellelhető volt.

Amikor kertes házba költöztünk, végre elékezett az idő, hogy saját tyúkom lehessen. Szüleim beleegyeztek, de egyetlen kikötésük volt, minden állatok körüli feladatot nekem kell ellátnom, s addig maradhatnak a tyúkok, amíg kitermelik az elfogyasztott takarmányt. A megvásárolt ház felújításai még javában folytak, de a tyúkól már felépült, és 14 éves koromra 100 db kettős hasznosítású New Hampshire tyúkkal rendelkeztem.

– A céljaid világosak voltak előtted?

– Igen, azt hiszem, egész életemben arra készültem, hogy tyúkokat tartsak. A továbbtanulásomat is ennek megfelelően választottam meg: Pécelre jártam, mezőgazdasági iskolába.

Minden ízében vonzott ez a terület. Folyamatosan képeztem saját magamat, ami cseppet sem esett nehezemre. Míg a matek feladatokkal megküzdöttem, szakmai tárgyakból kiváló tudásra tettem szert, szívtam magamba, amit a témában olvastam. A vizsgákon ezen a területen jeleskedtem elsősorban.

A középiskolai évek alatt nem volt egyszerű dolgom, mert akkoriban sok iskolában fél nyolckor kezdődött az oktatás, s reggelente másfél órás buszozás várt rám, miután a „bevállalt” 100 tyúkot elláttam.

Az állattartásban már akkor alkalmaztam fényprogramot, így 4-kor keltek a tyúkok, fél 6-kor pedig már a buszon ültem. Délután ugyanezek a munkák hárultak rám, hiszen ez volt az ára a tartásnak: mindent egyedül.

A technikusi képzés elvégzése után már eszem ágában sem volt továbbtanulni, alig vártam, hogy elkezdhessem végre az „igazán igazi” munkát, amire gyerekkorom óta készülök. Szüleim unszolására azonban megértettem, szükségem lehet főiskolai végzettségre, így Hódmezővásárhelyen 3 év alatt diplomát szereztem. Ez időre az állatállománytól érzékeny búcsút véve abbahagytam a tevékenységet, és csak az iskolára koncentrálva az új célokért dolgoztam és tanultam.

– Főiskola után már semmi sem állt az utadban, hogy végre elinduljon a valódi nagybetűs életed. Hol folytattad a diploma után?

– Olyan gyorsan sikerült munkát találnom, ami miatt a diplomaosztóra sem tudtam már elmenni, a diplomámat is postán kaptam meg. Bábolnán, annál a cégnél kezdtem el dolgozni, ahol a szakdolgozatomat írtam. Szerencsétlen módon ez a munkalehetőség nem tartott sokáig a cég megszűnése miatt, így alig 3 hónapot töltöttem el itt. Jól emlékszem még arra a hétfői napra, amikor hazaérkeztem mint munkanélküli, s szerdán már édesapámmal egy nagyáruházban sétáltunk, ahol arról beszélgettünk, ha nincs más, polcpakolásból kereshetek pénzt. Ó ne! – gondoltam. Kínomban leemeltem egy dobozos tojást, megnéztem honnan származik, és egy önéletrajzzal megkerestem az azon feltüntetett céget. Meglepetésemre felhívtak egy elbeszélgetésre, belevalónak találták, hogy idegenül csak úgy „bekopogtat” hozzájuk valaki, s egy hét múlva már telepvezetőként dolgoztam az újonnan épült tojótelepükön, Kunszálláson. 5 évet töltöttem itt munkával, majd egy másfél év kitérő után ugyanennél a cégnél folytattam tovább.

– A nagyvárosi élet után tanyára kerültél. Azt csinálhattad, amit igazán szeretsz. Azt kaptad ettől a léttől, amit vártál? Nem csalódtál?

– A szakma szeretete mindvégig erősödött bennem, de azt hiszem, ezt a munkát nagyfokú alázat és az állatok iránti tisztelet nélkül nem is lehet csinálni. A gyakorlati életben elmélyültek azok a tudásalapok, amire tudtam építkezni.

Nagy kontrasztnak tűnik egy pesti srác tanyára költözése a nyüzsgő nagyvárosi élet után. Ott magányosan él az ember, itt viszont alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz, az emberekhez. Nem lehet és nem is szabad elszigetelődni. Tizenéve élek itt, Bács-Kiskunban. Befogadtak ugyan, de azért jó értelemben megjegyezve: a „gyüttmönt” mindig „gyüttmönt” marad. Ezt a vidéki életet azonban én választottam, erre készültem mindig.

– Ma már nem alkalmazottként dolgozol, hanem saját telepet létesítettél. Hogyan tudtad ez megvalósítani?

– Egy akkora telep elindítása, amely egy család teljes megélhetését biztosítja, olyan költségekkel jár, amit önerőből nem tudtam volna vállalni. Éppen jókor jött a fiatal gazda pályázat, amiben 5 hektár szántó és 1 hektár zöldségkultúra vállalása mellett egy 2 500 férőhelyes batériás tartású tojótyúktelep tudott megépülni, a nyertes pályázatomnak köszönhetően. A második állomány van jelenleg tartásban.

Ha nem lennék ilyen „tyúkkattant”, azért elgondolkodnék, hogy ismét belefogjak-e. Az első évben csak a fizetendőket vitte a vállalkozás, míg egyetlen fillért sem hozott. Ez nagy érvágás volt.

– Mégis jelentős tudást halmoztál fel az évek alatt. Tudod ezt most kamatoztatni?

– Azokat, amiket 7 éves korom óta megtanultam, ilyen mélységig nem tanítják sem középiskolában, sem egyetemen. Ehhez jött az életben kapott gyakorlati tudás, ami a kudarcok és sikerek hatására folyamatosan formálódik; sok esetben saját bőrömön tapasztalom meg a tevékenység hátulütőjét.

Ma már látom, nem elég csak az állattartásra koncentrálni, éppúgy jó kereskedőnek is kell lenni. Mert mit ér a tojás, ha nincs, aki megvegye? Ezt sehol sem oktatják, a vállalkozásvezetés a legnehezebb része az egésznek. Tudatos gazdálkodásra van szükség egy ekkora állatlétszámnál. A szakma elvárja, hogy legyél jó gondozó, adminisztrátor, kereskedő, szakember. Egyik sem létezik a másik nélkül.

A kereskedelmi rész nem a szívem csücske, de csak sikeres értékesítés révén valósítható meg a fejlődés. Igyekszem kihagyni a nagykereskedőket, közvetlenül a kiskereskedőhöz, vagy a fogyasztóhoz kerül a megtermelt tojás, amit magam szállítok ki 30-40 km-es körzetben, heti kétszer.

– Újításokat vittél-e be a saját tartásba?

– Nem nagyon volt rá szükség, mert a tyúktartás egy nagyon jól kiforrott rendszerben működik hosszú évek óta. Nálam longlife nyújtott élettartamú HyLine tojóhibridek vannak, amelyek 10-14 hónapig termelnek, de ez is állományfüggő. Az előnevelésen nagyon sok múlik a tekintetben, hogy mennyire egészségesek és erősek a jércék. Évente egy állománycsere történik.

Érdemes tudni, hogy Fülöpjakabon 90%-ban biogazdálkodás folyik, s bár nálam nem ilyen tojástermelés valósul meg, de ez a szemlélet rám is erősen hat. A tyúkok takarmányozásában csak természetes forrásból származó növényi adalékot használunk színezőnek, ételfestéket nem. Nekünk, állattartóknak nagyon fontos, hogy jó körülményeket teremtsük az állatoknak, hiszen ha jól érzik magukat, akkor termelnek.

Az egészségükért én is sokat teszek. A tojóállományban tilos az antibiotikum alkalmazása, így más, alternatív megoldásokat kell kerestünk.

A tojás az élet kezdete, minden belediffundál, amit a tyúk elfogyaszt. Egy osztrák cég, a Biomin termékeivel tartjuk egészségesen állatainkat. Három fő védekezési irányunk van: a gyulladáscsökkentés, a kórokozók elleni védekezés és a toxinkötés. Mindháromra szükség van. Az alkalmazott módszereknek az az előnye, hogy ezeknek a szelíd gyógymódoknak – a természetes-növényikivonat összetételüknek köszönhetően – nincsen egészségügyi várakozási ideje. Az állataink bélrendszerét egészségesen tartja, a székletük száraz, így az ól nem bűzös, ami szintén jó hatással van a tojás minőségére.

– Az állatok mellett jut idő a családra, magadra?

– Ebben a munkában nemcsak az állatok rabszolgái vagyunk, hanem a kereskedőknek is ki vagyunk szolgáltatva. Nem valósíthatunk meg hosszabb leállást. Mivel a tojás romlandó áru, nem lehet huzamosabb időre betárolni, miközben a vevők számítanak ránk, így nem tűnhet el a piacról a termelő, mert jön helyette új beszállító. A farmon mindig előfordul valamilyen váratlan esemény, és a hétvége is munkával telik. Nehéz összeegyeztetni ezzel a szabadidőt, de a turnusváltás közötti időben azért akad lehetőség egy kis pihenésre.

– Mit jelent számodra a szakma?

– A gyermekkori álmom megvalósulását. A kisfiú helyett, aki azon törte a fejét, milyen lehetne az erkélyen tyúkokat tartani, most itt vagyok, és egy 2500-as létszámú saját telepet irányítok.

Néha még most is rá tudok csodálkozni, honnan indultam, s milyen állomásokon keresztül, hova jutottam. Van benne sok öröm, de sok dühöngés is akad. Hajnali 4-kor kelés: szépség és nehézség. Örülök, hogy a „tyúkkattantságomat” nem nőttem ki, küzdöttem az álmaimért, mert tudtam, semmi mást nem akarok csinálni, csak is ezt, amit most.


Hornyák Ildikó

Ez a cikk a MezőHír 2016/01 - márciusi számában jelent meg.




%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-zjz

-=oOo=-