A kutya és a vadászat

Címke: , ,
Kategória: Háziállat

Valamikor a vadászat az életet jelentette az ember számára. A vad húsa, vére szolgáltatta a táplálékot, bundája a ruházatot, csontjai, agyara az első kezdetleges fegyvereket, szerszámokat. Később, amikor már állattenyésztéssel és földműveléssel kezdett foglalkozni, ez a függőség gyengült, de manapság sem lehetünk meg vadászat és halászat nélkül.

A vadászat nem könnyű feladat; gyakran kilométereket kell gyalogolni a vad megközelítéséig és leterítéséig. Ráadásul a nagyobb vadállatokkal való találkozás nem is teljesen veszélytelen. Az ember segítőtársként kutyát visz magával. A vadászat a kutya legősibb munkája; már az ősember is kihasználta erre a célra a ragadozó természetét.

Az első időkben a kutya valószínűleg a vaddal való spontán találkozások során dolgozott együtt őseinkkel. Később tevékenységének köre kiszélesedett, kitűnően működő érzékszervei segítségével gyorsan felkutatta a vadállatokat, kiugrasztotta búvóhelyükről, hozzászokott a csapázáshoz, megtanulta hajtani a vadat.

Arról, hogy milyen szerepet játszhatott a kutya néhány ezer évvel ezelőtt a vadászatokon, némi fogalmat nyújtanak az ősi Egyiptomban talált leletek. Ezek alapján feltételezhető, hogy az egyiptomiak már 5-6 ezer évvel ezelőtt ismertek olyan hajtókutyákat, amelyek egyszerre látták el a mai agarak és kopók feladatkörét, követték és elfogták a vadállatokat.

Különösen sokat árulnak el ezekről az időkről azok a vadászjeleneteket ábrázoló féldomborművek, amelyeket 1845-ben találtak. II. Assur-bán-apli (biblikus és görög alakban Asszurbanipál vagy Szardanapal) az Újasszír Birodalom utolsó jelentős uralkodója volt, aki követte apját, Assur-ah-iddinát a trónon.

Az asszír uralkodó palotájának ásatási munkái során, nem messze a mai Moszul (Irak) városától előkerült féldomborműveken, amelyeknek korát a Kr. e. 884-859-es évekre teszik, több más vadászmotívum mellett kutyákkal való vadászatok ábrázolásai is szerepelnek.

Az egyik domborművön vadszamarat hajtanak, 4 kutya éppen utoléri az állatot, belekapaszkodik a nyakába, oldalába, marjába. Ezek a kutyák felépítésükben – fejük formája, lelógó fülük és szablya alakú farkuk állása miatt – erősen emlékeztetnek a jelenlegi vadászkutyára. Nem tudni, hogy hanggal hajtottak-e, de kétségtelen, hogy csapán követve űzték a vadat, s a már említett régi ábrázolások tanúsága szerint az ember részvétele nélkül fogták el a vadszamarat (maguk a vadászok valahol a dombormű keretein kívül maradtak).

Hajtókutyák alkalmazásáról egyébként már Homérosz (Kr. e. 1000-900) is megemlékezik. Az ókori Görögországban, ahol meglehetősen kedvelték a kutyákkal való vadászatot és igen fejlett vadászati kultúrával rendelkeztek, már kinológiai szakmunkák is megjelentek.

Az első ilyenfajta művet, egy vadászati kalauzt, a Kr. e. 4-5. században írta a neves ógörög szerző, Athéni Xenofon. Ebben a munkában jelentős helyet szentel a vadászkutyafajták tenyésztésének, kiképzésének és a velük való vadászati módoknak. Abból a körülményből, hogy Xenofon nyulaknak kutyákkal való követéséről beszél, arra lehet következtetni, hogy a kutyák szerepe már akkor nagyjában-egészében olyan lehetett, mint manapság, azzal a különbséggel, hogy akkor az ebek még verembe hajtották a vadat, nem a puskacső elé zavarták.

Egy másik kinológiai szakkönyvben, amelyet a 2. században állított össze Arrianus görög történész és földrajztudós, a kutyák nyomkövető munkájáról és különféle agárfajtákról esik szó. Következésképpen elmondható, hogy már Arrianus korában megkülönböztettek csapázó, vadász- és hajtókutyákat, amelyeknek feladata a vad elfogása volt.

A kultúra fejlődésével, az emberek életének átalakulásával a különböző vadászkutyák rendeltetése is változott. Az ókori Rómában például a hajtókutyákat cirkuszi mulatságokon használták, segítségükkel több száz vadállatot mészároltak le naponta a nagyszámú nézősereg mulattatására. A galloknál a Kr. e.-i századokban már szervezett kutyavadászatok folytak, amelyek hasonlítottak a későbbi századok földbirtokosainak vadászataihoz: a vadászkutyák behatoltak az erdőbe, s kihajtották onnan a vadat a síkságra, az agárfalka elé.

A messze hordó fegyverek bevezetésével a vadászat a kutya munkáját is megváltoztatta. A vadászkutyáknak most már az is a feladatukká vált, hogy a meglőtt, de még menekülni képes vadat felkutassák, megfogják, elhozzák vagy nagyobb vadállatok esetében ugatással jelezzék azok tartózkodási helyét a vadásznak. Minthogy az alkalmatlan állatokat (például a vadat kikezdő vagy a zsákmányt elásó ebeket) már idejekorán kiselejtezték, a tűzfegyverek bevezetése óta a puskalövéstől félő, ezért használhatatlan kutyáknak el kellett tűnniük, az ún. durranást állókat pedig tervszerű tenyésztésbe fogták.

A rendkívül sokféle állatfajra és azok egymástól igencsak eltérő élet- és viselkedésformáira való tekintettel az ember már meglehetősen régen megkezdte a különböző típusú vadászkutyák kialakítását. A speciális kiképzés, valamint a kutyateljesítmények iránt megnövekedett követelmények következtében a kutyafajták száma rohamosan gyarapodott, sőt egészen különleges fajtákat is kialakítottak egy-egy adott vadfaj számára, illetőleg vadászati módra.

A legtöbb kutyafajtát a külszínen, a szárazföldön vagy a vízen, kis részüket pedig a föld alatt róka, borz vagy üregi nyúl váraiban használták, hogy az üregek, odúk lakóit megfojtsák és odavigyék a vadászhoz, illetőleg a puskacső elé hajtsák. Ezek az ebek gazdájuk irányításával, ám meglehetősen önállóan dolgoztak.

A vadászat fénykora kétségtelenül a középkor volt. Ez idő tájt Ny.-Európában különösen a hajtókutyákkal való vadászat indult hallatlan fejlődésnek; az elsőbbség ebből a szempontból a jelek szerint Franciaországot illeti, ahol számtalan vadászkutyafajtát tenyésztettek ki, és nagy népszerűségnek örvendtek a különböző agarak.

Az angolok is komolyan foglalkoztak kutyatenyésztéssel, többek között nagy figyelmet szenteltek a különféle vadászkutyák kialakításának is. S hogy mennyire tökéletesek lehettek a középkori vadászebek, azt megítélhetjük abból a körülményből, hogy egy-egy kutyafalka naponta 3-4 szarvast is elejtett. Ezek az ebek igen magabiztosan és eredményesen hajtottak, nem vesztették el a nyomot, nem váltottak másikra, még akkor sem, ha az üldözött állat esetleg egy másik szarvascsorda nyomán keresztül menekült.

A vadászat manapság a világon mindenütt egyaránt újabb reneszánszát éli. És bár a technika (a modern lőfegyverek, felszerelések, távcsövek, közlekedési módok, stb.) nagyot fejlődött, a jó vadászkutya szerepe mit sem változott, illetőleg talán még fontosabbá vált.


Dr. Szinák János

Több mint kutya

Dr. Szinák János és Dr. Zsolnay Miklós Több mint kutya című könyve minden kutyát kedvelő ember számára olyan bedekker, mely megismerteti mindazzal a kinológiai tudással, amellyel érdemes tisztában lenni. Bárki, akinek kutyája van, annak nem kell értékes fajtatiszta kutyának lennie, csupáncsak legyen hűséges, ragaszkodó és éber! Ez a tudományos ismeretterjesztő mű a kutyát ismerőnek is nyújthat ösztönzést, a laikusnak pedig összefoglaló felvilágosítással szolgál kedvencünk lényéről, értékéről, és mindenekelőtt rávezeti a helyes útra a kiválasztás, a felnevelés, és az okítás terén. A kutya a leghűségesebb társunk, akiért felelősséggel tartozunk, de nem ember! Nem több és nem kevesebb: kutya, aki előbb-utóbb a család tagjává válik. Ahhoz azonban, hogy megismerjük igazi lényét, előítélet-mentesen kell foglalkoznunk származásával, testének felépítésével, élettanával, küllembírálatával, viselkedésével, tenyésztésével, örökléstanával, szaporodásbiológiájával, tartásával, táplálkozásával annak érdekében, hogy életfolyamatait megérthessük, és az így szerzett ismeretanyagot tartási, tenyésztési törekvéseink alapjaként kamatoztassuk.

Több mint kutya c. könyv itt megrendelhető!



Ez a cikk a MezőHír 2014/09 - szeptemberi számában jelent meg.




%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-z5I

-=oOo=-