Távol Afrikától

Kategória: Egyéb

„Az angolok mondják, létezik egy betegség, az „Afrika-kór” – ha egyszer láttad Afrikát, mindörökké visszavágyódsz a földjére.” Szóról szóra ez történt dr. Kiss Gabriellával, aki munkáját tekintve egy világcég, a Pfizer Animal Health hazai leányvállalatának oszlopos tagja, életének egy másik síkján pedig Afrika rabja, szerelmese. – Egy hajtós napon, a modern irodaház tárgyalótermeinek egyikében beszélgetünk (régebbi ismeretségünk okán tegeződve) munkáról, utazásról, s hogy mi helyünk a világban…

Dr. Kiss Gabriella egy évtizede dolgozik a Pfizer cégnél. Az Állatorvos-tudományi Egyetemen folytatott tanulmányai, illetve az egyetemi oktatás során főképp a kedvtelésből tartott állatokkal, kutyákkal, macskákkal foglalkozott, majd egy diagnosztikai laboratóriumot vezetett, ahol elsősorban ezek bőrbetegségeivel kapcsolatos kutatásokat végeztek. Kandidátusi fokozatát a fülgyulladás témakörében védte meg. Még az egyetemi főállása mellett a Pfizer cég képviseletében, orvoslátogatóként járta az állatorvosi rendelőket, s az ottani kollégáktól rengeteg gyakorlati tapasztalatra tett szert. Négy év elteltével főállású munkatársnak hívták, és ő örömmel csatlakozott a világszerte elismert Pfizer-csapathoz. Ennek immár hét esztendeje, s azóta a kedvtelésből tartott, valamint a haszonállatokkal kapcsolatos termék- és marketingmenedzsment is a hatáskörébe tartozik.

Még véletlenül sem gondoltam volna, hogy emellett létezik egy „másik énje” is, ha egy álmos reggelen történetesen fel nem figyeltem volna az ismerős hölgyre az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában, amint éppen egy Bömbi nevű kisoroszlánról mesél, aki neki köszönheti a szabadságot…

– Mióta utazol Afrikába, hogy kezdődött a „szerelem”?

– Amióta az eszemet tudom, mindig is szerelmes voltam ebbe a kontinensbe, valahogy mintha így születtem volna! Gyerekkori olvasmányaim is mind ilyen témájú könyvek voltak: megfogtak az útleírások, vadászatok, a híres Oroszlánhűség, az Elza és kölykei Joy Adamsontól… Az álom azonban csak a kilencvenes évek második felében vált valóra, egyrészt anyagilag, másrészt ekkor találtam megfelelő útitársakat. Véletlenül akadtam rá egy geológusra, aki túrákat, sátras expedíciókat szervez, aztán csatlakoztak barátok, akikre minden körülmények között számítani tudtam – emlékszik vissza a kezdetekre.

– Ettől fogva szinte minden évben szervezünk utat Afrikába, ilyenkor nagyon egyszerű felszereléssel, nomád, sátras-hátizsákos utakra indulunk. Egy-egy ilyen expedíció nem is tekinthető „nyaralásnak”, sokszor inkább túlélőtúra – az esőerdő például nagyon megviseli a szervezetet. Ezért egész évben edzenem, tornáznom kell, máskülönben elég drasztikus lenne az irodai munka után a váltás…

Gabriella mosolyogva meséli, hogy bizony nagy a kontraszt az itthoni, „kosztümös-laptopos” világ és az expedíciók között! A törékeny, szőke hölgyről legelőször is lekerülnek az ékszerek, a smink, a körömlakk, és csak a legegyszerűbb pamutpólók, nadrágok mennek a hátizsákba. No, és rengeteg törlőkendő, hiszen előfordulhat, hogy három napig se jutnak vízközelbe…

– Magunknak minimális holmit csomagolunk – idézi fel távolba néző pillantással -, hiszen elég sokat kell cipekedni, viszont mindig nagyon sok dolgot viszünk az ottani gyerekeknek. Főként játékokat, ruhákat, mert ezeken a nagyon szegény területeken a ruha, cipő nagyon drága, nem nagyon telik rá, s bár nem gondolnánk, bizony ott is vannak hidegek. Európai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen a nyomor, ami fogad. Egy-egy szegénytelep mellett megállva szívszorító, mégis fantasztikus érzés látni, ahogy a helyiek kisereglenek, elkezdenek táncolni, ölelgetnek, a kisgyerekek azonnal felhúzzák a cipőket, s büszkén mutogatják…

– Hogyan kell elképzelnünk az úti körülményeket, a hangulatot?

– Ezeken az utakon hagyományosan jön velünk vezető meg szakács terepjáróval, és végig sátrakban alszunk, néha fűkunyhókban. A szinte izzó, színpompás naplemente után, a csillagos ég alatt esténként ég a tábortűz, fő a vacsoránk, majd feltámad az éjszakai élet, és hallani a különféle állatok neszeit…

Gabriella hangja elhalkul, majd arról kezd beszélni, hogy ez a varázslat, ami őt is rabul ejtette, megtanította hinni valamiféle sorsszerű dologban, ami néha szinte akaratukon kívül is képes irányítani, mozgatni az embereket. Ezt a különös, „vezetve-vagyok” érzést élte meg Bömbivel, az oroszlánkölyökkel való találkozásában is, amelyet később nagysikerű könyvében is megörökített. Ráadásul az egész itt kezdődött Budapesten, az Állatkertben…

– Utazásaid, sőt, már állatorvosi pályád során is jó néhány oroszlánnal volt módod találkozni. Mitől lett éppen ez az oroszlánkölyök különleges a számodra?

– Igazából nem is tudom megmagyarázni. Mintha a sors rendelte volna, egyik dolog következett a másikból. 2004 márciusában, zuhogó esőben mentem az Állatkertbe, szinte valami belső kényszer hajtott. Amikor először megláttam Bömbit, a fogságban született kisoroszlánt (egy kedves dajkakutya, Tarzan nevelte), még nem éreztem semmi különöset – bár az azonnal feltűnt, hogy ő a legszebb formákkal rendelkező kisoroszlán, akit valaha is láttam. Az állatkertből kifelé sétálva a főállatorvossal a kölyök további sorsáról beszélgettünk. Ő elmondta, hogy itt már nem tudják elhelyezni, elkerül az állatkertből. S ekkor hirtelen, számomra is váratlanul jött a gondolat: mi lenne, ha a természetes környezetébe, Afrikába kerülne viszsza? A főállatorvos tartózkodóan fogadta az ötletemet, amely számára teljesen irreálisnak tűnt. Az autóba beülve, a szakadó esőben már határozottan tudtam, éreztem, hogy feladatot kaptam: keresnem kell egy helyet a gyönyörű kisoroszlán számára, valahol Afrikában… A körülmények szerencsés együttállása révén hamarosan befogadó parkot, majd szponzort is találtam! A Dél-afrikai Köztársaságban található San Wild Nemzeti Parkban tudták őt fogadni, s még hasonló korú társa (egy helyes nőstény, Matsumi) is akadt, akivel együtt lehet majd szabadon engedni. Kezdetben az egész tényleg őrült ötletnek számított – oroszlánt vinni Afrikába?! Dunába vizet… – de végül sok-sok utánajárással, lépésről lépésre minden szerencsésen összejött.

– Milyen érzés volt látni Bömbit, amikor először lépett ki a szállítódobozából Afrika földjére?

– Megrendítő pillanat volt, hiszen nagyon sok viszontagságon mentünk át, amíg ez megtörténhetett. El is sírtam magam… agyonfáradtan a kétnapos utazás után, mégis boldogan… Csodálatos volt az afrikai környezet. Pirkadt, a táj rózsa- és narancsszínbe öltözött, és az új lakó, a kis Bömbi megtette az első lépéseit szabadsága földjén. Az elmúlt hónapok munkája meghozta gyümölcsét: a kis oroszlán hazaért, oda, ahová mindig is tartozott!

– Találkoztál-e azóta a kis védenccel?

– Igen, még tavaly augusztusban lehetőségem nyílt a San Wild területén egy rövidebb önkéntes munkára, Bömbi akkor töltötte be a 7. hónapját. Nagyon készültem, reméltem, hogy örül majd a viszontlátásnak. S bár ez várható volt, mégis kissé csalódtam „közömbössége” miatt: nem reagált a hívásomra, hiába szólongattam … az oroszlánok ugyanis elvesztik érdeklődésüket az ember iránt, ha az nem foglalkozik velük nap mint nap. Amikor azonban láttam, hogy Bömbinek sikerült beilleszkedni, szépen cseperedik, teljesen megnyugodtam. Hiszen éppen ezt akartam!.. Azért valószínűleg vannak emlékképei, mert egészen másképp viselkedik velem, mint a többi ottani oroszlán. Például soha nem akar megtámadni, csak nagyon figyelmesen néz. A következő utam karácsonykor volt, így láthattam a gyönyörűen cseperedő, éppen tejfogait váltó egyéves Bömbit. A vadaspark vezetőivel azóta is rendszeresen tartom a kapcsolatot, főleg e-mailben, nemrég kaptam például friss fotókat, és augusztusban megyek ki legközelebb. Nagyon várom a találkozást, biztosan sokat nőtt, fejlődött az elmúlt hónapokban.

– Hogyan képzeljük el a parkbeli oroszlánok „visszavadítását”, rehabilitációját?

– Ha Bömbi és Matsumi, a társa nagyobbak lesznek, akkor a tervek szerint egy nagyobb területen összekerülnek idősebb, tapasztaltabb oroszlánokkal, akiktől mindent megtanulhatnak. Az önállósodásuk mértékében 2-2,5 éves korukban egyre tágabb teret kapnak, rádiós nyakörvük lesz, és egészen szabadon mozoghatnak. Mindig is a vadaspark területén fognak élni, de nem rabságban, hanem óriási területet járhatnak be: 1000 hektáron belül nyugodtan élhetnek, vadászhatnak. Ez tulajdonképpen egy ellenőrzés alatti, félvad tartás, nem kerül ki az állat a gondozók látóköréből, tudnak rá figyelni, hogy egészséges-e, mégis számára ez a szabadság. Nincs is már olyan hely Afrikában, ahol biztonságosan szabadon lehetne engedni…

– A könyvedben döbbenettel olvastam, hogy Dél-Afrikában vadászati célra tenyésztenek többek közt oroszlánokat, így valójában a helyi vadállatok is védelemre szorulnak…

– Igen, sajnos három olyan ország van, Dél-Afrika, Namíbia és Botswana, ahol nem írták alá az egyezményt, és vadállatokat tenyésztenek vadászati célra. Ezekben az országokban borsos összegekért nagyvadakat is lehet lőni… sajnos. A vadásztatás ugyanis jelentős bevételi forrás az országnak, mert az emberek döntő többsége elveszítette a munkáját, és az illegális szaporítás, majd kilövetés rövid távon sokkal több pénzt hoz, mint a szafariztatás. Szerencsére azért vannak olyan országok – pl. Kenya, Tanzánia -, akik aláírták a megállapodást, hosszabb távon képesek gondolkodni, tervezni: itt nem vadásztatnak, csak szafaritúrákat szerveznek, mégis szép bevételeket tudnak elérni.

– Milyen eszközei vannak a San Wild Nemzeti Parknak, hogyan küzdhetnek az állatok megmentéséért?

– Leginkább a nyilvánosság erejében bízhatnak, minden lehetséges fórumon beszélnek erről a problémáról, a San Wild vezetője tévéműsorokban szerepel, interjúkat ad – nemrégen járt nála pl. az Animal Planet televíziós csatorna. A különféle állatvédelmi konferenciákon rendszeresen elhangzik a kérés, hogy tegyenek a vadászati célú tenyésztés ellen, de sajnos eddig még nem túl sok eredménnyel. Igazi fordulatot csak az hozhatna, ha a turisták maguk is bojkottálnák ezeket a „gyilkos túrákat”! Az illegális szaporítást pedig csak kormányszinten lehetne megakadályozni, itt pedig sajnos nagy problémát jelent a korrupció. Mindez ellen a nemzeti park hatalmas energiákkal, nemzetközi partnerek bevonásával küzd. Örülök, hogy Bömbi pont egy ilyen helyre került, ahol az állatvédelemben ennyire élen járnak. A San Wild nemcsak nemzeti park, hanem kifejezetten menedékhely („sanctuary”), ahová sérült állatokat is bármikor befogadnak. Sok szép élményem kapcsolódik ide…

– Elgondolkodtam, vajon hogyan lehet a mindennapi munka mellett megoldani ezeket a viszonylag gyakori utazásokat…

– Ez valóban egy nagyon nehéz kérdés! A munkám teljes embert kíván, maximálisan helyt kell állnom, s ez így is van rendjén. Viszont, amikor csak tehetem, a szabadságom engedi, természetesen azonnal utazom. Mióta Bömbivel találkoztam, és megesett velem ez a hihetetlen történet, még nehezebb elszakadni ettől a helytől. Szinte olyan, mint a második otthonom.

– Hogy érzed, mennyit változtattak, alakítottak rajtad az Afrikához kapcsolódó élmények, utazások?

– Minden ember másban találja meg a belső békéjét, nyugalmát, van, aki a zenében, van, aki jógázik… Számomra Afrika jelenti a lelki középpontot.

A stresszt például nagyon higgadtan, nyugodtan tudom azóta kezelni, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Ha kudarc ér, nem leszek depressziós, lelkileg felvérteződtem, megerősödtem. Igazából már csak a filmeken szoktam bőgni… – vallja be mosolyogva.

– Sokat változtatott még rajtam az az irdatlan szegénység, amit ott tapasztaltam, észrevettem magamon, hogy már nem tékozlok, jobban meggondolom, hogy kidobjak-e valamit… Sokszor összegyűjtök dolgokat, hogy majd ki tudjam vinni magammal. Ezek az utak segítettek abban, hogy jobban lássam a helyemet a világban, azt hiszem, már nem tudnék „elszállni” – teszi hozzá huncut félmosollyal. – A világ más részein olyan hihetetlen szenvedések közepette élnek mások, hogy az ember jobban megbecsüli a saját körülményeit. Sokkal érzékenyebb lettem az emberek problémái, gondjai iránt, itthon sem tudnék már elmenni a rászoruló emberek mellett. Megéltem, hogy adni sokkal jobb, mint kapni, és szívből örülök, ha van erre lehetőségem. Csodálatos érzés olyan emberek örömét látni, akik ezt nem viszonozhatják. Ha sikerül valakinek egy kis örömet okozni, az fantasztikus dolog, már nem éltünk hiába!

Azt hiszem, ennél keresve sem találhatnék jobb zárszót! S bár szívünk szerint még sokat beszélgettünk volna, Gabriellának szaladni kellett tovább, hiszen várta a temérdek tennivaló. De hogy ne feledjem: legközelebbi útja Tanzániába vezet majd…aztán vissza megint a SanWildba, hiszen van egy oroszlánja Afrikában.

– krisz –

Ez a cikk a MezőHír 2005/05 - májusi számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-l6

-=oOo=-