A biogazdálkodás valódi gondjai

Címke: , , , , ,
Kategória: Egyéb

A konvencionális termények piaca a 2004. évi, Európa-szerte tapasztalható magas termésátlagok következtében összeomlott.

Magyarország ennek a kedvezőtlen folyamatnak még inkább szenvedő alanyává vált. Sajnálatos módon érintette ez a biogazdálkodók tevékenységét is, akik már az ezt megelőző években is csalódottan tapasztalták a termékeik iránt megnyilvánuló mérsékelt érdeklődést. Most még hangosabban panaszkodnak, mert tehetetlenül és kiszolgáltatottan állnak terményeikkel piac, érdeklődés és fizetőképes kereslet hiányában. Hovatovább, a konvencionális terménypiacon sem terem számukra babér, mert ott sincs kereslet.

A biotermékekkel kapcsolatban emlegetett előny persze továbbra is helytálló, hiszen legfőbb jellemzőjük, hogy a szokványos módon előállított termékekkel nem kompenzálhatók. Ez támasztaná alá a most éppen megdőlni látszó elméletet, miszerint az EU-ban tapasztalható túltermelési jelenségek – kenyérgabona, kukorica és egyéb ipari növények – ellenére a biotermékek korlátlanul értékesíthetők. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy a magyar termelőknél ellenőrzött és tanúsított biotermékek 90%-a a „régi” EU tagországok és Svájc piacain találnak vevőre. Igényes piacokról van tehát szó, ahol minden tekintetben helyt kell állniuk a magyar biotermékeknek. Piackutatási adatok szerint 3-4-szeres keresleti piac van – szemben a konvencionális gazdálkodás termékeivel -, amiből az következne, hogy a biotermékek iránt érdeklődő vevők keresik az eladókat, nem pedig fordítva. Ha ez valóban így lenne, akkor ez nagyobb előnynek számítana, mint az értékesítési felár, amit 30-35%-kal jeleznek magasabbra a konvencionális előállítású termékek árainál. Ez a tapasztalati szám a nehezebben előállítható biotermékeknél – mint pl. a zöldség, gyümölcs, szőlő vagy a nem deszikkálható napraforgó és repce – elérhetné akár a 100%-ot is. Egyelőre azonban a magyar termelők ebből az igencsak csábítónak tűnő számháborúból, sajnos, kimaradnak.

A biotermelők elfogadták és megtanulták a kötelmeket…

A biotermelést szigorúan ellenőrző szervek mindenekelőtt ellátják a tagjaikat az alap-feltételrendszerrel, amely tartalmazza a jogszabályokat és az ellenőrző szervezet jogszabályi értelmezését. Megkapják továbbá azokat az előírásokat, amelyeket a szabályozás az ellenőrző szerv hatáskörébe utalt. Az eljárási rend évente megújul, emiatt ezt újra és újra kiadják a termelőknek. Adatközlési lapokat kell kitölteni és visszaküldeni. Megkapják a regisztrált biogazdák a pozitív listát, ami tartalmazza azokat a növényvédő szereket, tápanyagokat, amelyeket szabadon alkalmazhatnak a rendszerben. Rendelkezésükre bocsátják a „szankció katalógust” is, vagyis az eltérések értékelő listáját, amelyből a termelő pontosan tudhatja az elkövetett hiba mértékét és az azt követő szankció nagyságát. Így objektív az ellenőrzés rendszere, hiszen ugyanaz a hiba az egész ország területén azonos szankciót von maga után.

Az ökológiai gazdálkodás végterméke akkor viselheti az öko-, bio- vagy organikus jelölést, és akkor tekinthető ökológiai terméknek, ha a jogszabály betartásával állították elő. Ez a lényeges rendezőelv, a többi rendelkezés már csak arra nézve kötelező, aki az ökológiai termelési folyamat során jogszabályba ütközik.

A termékszavatosság

Az ellenőrzés és tanúsítás rendszerében nagyon fontos a termékszavatosság. Az ellenőrzés rendszere nem fociszabályokra épül, ahol a kézzel ütött vagy lesgól is érvényes, ha a bíró megítéli. A biotermesztésben a termelő vállalta, hogy betartja az előírásokat, tehát a felelőssége mindvégig fennáll, és nem tehermentesíthető, ha a termék megbukik valamelyik analízisen. A rendszerben nincs tolerancia, vagyis ha egy vagon búzában csak egy marék is a nem bio előállítású, akkor az a tétel nem tanúsítható biotermék. A biogazda földjétől a fogyasztó asztaláig tartó hosszú úton a terméknek minden próbát ki kell állnia az ellenőrzési rendszeren keresztül. A hamisítás, ill. a feltételrendszer figyelmen kívül hagyása esetén ugyanazon az ellenőrzési rendszeren és értékesítési láncon keresztül kell a fogyasztóig bezárólag leállítani a forgalmazást, amelyen odáig eljutott. Következésképpen el kell távolítani a jelölést a termékről. Érdemesebb tehát egy-egy kórokozó vagy kártevő elleni sikertelen beavatkozás esetén kivenni a területet a biotermesztésből szankciók nélkül, mint felvállalni pl. az illegális szerhasználatot. A következmények ugyanis az anyagi szavatossági károk tekintetében beláthatatlanul nagyok.

A magyar ellenőrzési rendszer a visszajelzések szerint a külföldi hozzáértők számára is megnyugtató. Minden kétséget kizáróan nagyon jó a magyar biogazdálkodók szakmai fegyelme is, amit a nemzetközi fórumokon kihangsúlyoznak. Akkor miért nem veszik a biotermékeket? – kérdez vissza a termelő.

Valószínűleg azért, mert az ellenőrzés magasan szervezett rendszere és a termelés gyakorlata egyelőre teljesen független a biotermék-kereskedelemtől, a felvevőpiac igényeitől és a termelés szervezésétől. Nem elég fennhangon hirdetni idehaza sem a biotermékek kedvező táplálkozás-élettani hatásait, a termékek mesés keresettségét. Inkább felelősen kézbe kellene venni a biotermék-előállítási vertikum egészét. Nem csak a termék ellenőrzését kellene végigkísérni a biztonság érdekében, hanem a termelő érdekeinek megfelelően a termelést is össze kellene hangolni a piaci igényekkel. Az esetleges, ötletszerű termelés – a konvencionális termékeknél is megfigyelhető – igen kedvezőtlen gyakorlatát ki kell váltani a biztonságot jelentő szerződéses termeltetéssel, ami a tényleges igényekhez igazodik.

A biotermelés terjedése megtorpant

Magyarországon az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt, hogy a biogazdaságok foltszerűen terjeszkedtek. Gyakran egymástól kapnak kedvet a gazdálkodók, majd később egymáshoz küldték a potenciális vevőket, ha elfogyott a termékük. Következésképpen a termelő integrátorrá léphetett elő, és biotermelőket organizálhatott egy-egy térségben. A nyugati országrészben inkább a biotermékek feldolgozására specializálódott – konzervipar, hűtőipar, méz, bébiétel-gyártás – üzemek létesültek. Az ökológiai gazdálkodással foglalkozók száma jobbára az ország déli részén, elsősorban Békésben vált számottevővé, de Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is mind többen éltek a lehetőséggel az elmúlt időszakban. Ezzel szemben Győr-Moson-Sopron megyében jellemzően inkább a szomszédos osztrák gazdák térnyerése volt meghatározó.

A biogazdálkodás irányába vélhetően azért mozdultak a gazdálkodók, mert a szokványos gazdálkodás feltételei kimerültek. Jelentős a tőkehiány, nem jut elegendő pénz az input anyagok, speciális nagy értékű gépek, stb. megvásárlására, vagy éppen a terhelt környezet nem volt már megfelelő valamilyen okból a termeléshez. Sokan rájöttek arra is, hogy területeik infrastrukturális és logisztikai szempontból nem integrálhatóak elég jól a konvencionális termelési környezetbe, ahol egyébként szintén komoly termelési/piaci gondok mutatkoznak.

Szövetkezetek esetében szociális meggondolásból is történt a biogazdálkodás felé váltás, oly módon, hogy alacsony AK-értékű, hasznosítatlan földekre kifizették a földjáradékot, majd bio szemlélettel kezdték művelni. A sikerek láttán később a jobb minőségű földeket is bevonták a termesztésbe, és elfogadtak egy teljesen új – a termelőt védő – „játékrendszert”, amely magas színvonalú ellenőrzési háttérrel biztosítja a garanciákat a termelés biztonságához. Az elmúlt két évben azonban a termékek értékesítése nagyon kedvezőtlenül alakult, elmaradtak a remélt árbevételek. Ez alaposan visszavetette a biotermelésbe vetett hitet. Igaz, a hagyományos termékek piacán sem termett babér, de a biotermék éppen azért volt vonzó, mert függetlennek kiáltották ki a dömpingjelenségektől.

A költségek és az árbevétel összefüggései voltak szimpatikusak

Az ökológiai gazdálkodást természetesen mindig a konvencionálissal szokás összehasonlítani. Sokan tartottak attól, hogy lényegesen nagyobbak a termelés költségei, és ez nagyobb terheket ró a biogazdálkodóra. Ez azonban nem így van, pontosabban, minden viszonyítás kérdése. Kétségtelen, hogy a műveletek száma miatt a gépüzem és a kézimunka mennyisége több pénzt emészt fel, viszont a kemikáliák többletköltségei elmaradnak. A tápanyagpótlás egy részét – nitrogéngyűjtő növények termelésével – vetésváltással meg lehet oldani. A felár viszont, ami a biotermék árában jelentkezik, mindenképpen kifejezi az alapos és mennyiségileg jelentősebb munka értékét. Négy-öt évvel ezelőtt az ökológiai gazdálkodással foglalkozók körében jelentős anyagi és tárgyi gyarapodás volt megfigyelhető. Gépeket, szállítóeszközöket vásároltak, tárolókat építettek, ami a jövőbe és a gazdálkodásba vetett hitet tükrözte. Ma, uniós tagként ugyanezt nem lehet elmondani, hiszen a termelés lendülete alábbhagyott, a piac megtorpant, az árbevételek elmaradtak, a termény sok helyen értéktelenül hever a magtárakban, és még konvencionális termékként sem értékesíthető.

A korábbi évekhez viszonyítva abban változatlan a helyzet, hogy a biotermékek nagyobbik hányada – ez az arány ugyan abszolút számokban mérve, a rossz piaci helyzet miatt csökkent – még mindig alapanyagként hagyja el az országot. A nyugati régióban azonban jelentősen bővül a feldolgozó kapacitás, ami reményt ad a magasabb bevételt jelentő feldolgozott biotermék növekvő exportjára. Ez azonban elsősorban csak a zöldség- és gyümölcstermelőknek jelent soványka vigaszt, az ipari növényekkel foglalkozó biotermelők egyelőre vigasztalhatatlanok.

Miért nem működik a biotermék-kereskedelem?

A magyar biotermelők már eljutottak odáig, hogy néhány olcsó trükkel nem érdemes kockáztatni egy jól működő biotermék-előállító rendszert, ráadásul nagyon jól felkészült szakembereket kellene félrevezetni az ellenőrzések során. Az a rosszindulatú, vagy éppen ironikus megjegyzés, hogy a „biogazdák éjjel permeteznek”, már rég nem állja meg a helyét, ugyanis túl nagy a kockázat. A szankció és a közzététel szégyenét, a kizárást és az esetleges újrakezdés nehézségeit – ha a jelen kedvezőtlen viszonyai közt valaki ezt fontolgatná – nem éri meg felvállalni.

A mezőgazdasági termelés eredményességét akkor lehet mérni, ha van árbevétel. Nos, a biotermelők legnagyobb bánata, hogy temérdek pénzt és fáradságot invesztáltak az átállás éveiben, és ma már magas költségekkel termelik az értékesnek, jól eladhatónak kikiáltott biotermékeket. Ezzel szemben – talán a konzervipari kertészeti és egyes húsipari termékeket kivéve – erősen akadozik a piac. Az ígéretekkel és a piaci prognózisokkal ellentétben – hasonlóan a konvencionális termékekhez – a biotermékek nagyobbik része eladhatatlannak bizonyult. A termelők jó esetben a konvencionális termékek árszintjén – kivéve azon keveseket, akik feldolgozóüzemi szerződéssel rendelkeztek – tudtak részmennyiségeket értékesíteni. Talán nem is kell mondani, hogy ez az önköltségi ár fedezésére sem volt elegendő. A búza, árpa, zab, napraforgó, köles, stb. fajtájú, nagy tömegben, tisztességgel, szorgalommal megtermelt biotermények iránt szinte alig volt kereslet. Egy-egy belföldi kereskedő német és svájci érdeklődésre hivatkozva nyomott áron szállított ugyan, de ez töredéke volt a felkínált mennyiségeknek. Hol van a beharangozott 20-40%-os felvásárlási árszintnövekmény a biotermény javára, a konvencionálissal szemben? – kérdezik egymástól, a kereskedőktől, a biotermelést szervező egyesülettől a termelők. Sokakban már-már a rossz emlékű humuszgilisztaügy képe sejlik fel, amihez hasonló fiaskót senki nem szeretne. Kétségtelen, hogy a biotermelés alapjai stabilak, ellenőrzési rendszere kidolgozott, és Európa-szerte működik. A biotermékekre minden bizonnyal igény is jelentkezik – a statisztikai számadatok ezt igazolják – az uniós piacon. Talán a magyar termékek iránti bizalom, vagy egyszerűen a hozzáértő kereskedelem hiányzik?

Mit tehet ilyenkor a magyar biotermelő, amikor 3 vagy jóval több év biotermelési gyakorlattal és előírásszerűen átállított területekkel rendelkezik? Képtelenségnek hangzik első hallásra, de sokan visszaálltak a konvencionális termelésre, mert nem bírták a költségeket. Ki kell mondani, hogy csalódtak a biotermelésben. Emellett egzisztenciálisan és idegileg is teljesen kimerültek. Honnan, kitől várhatnak segítséget, ami elsősorban a támogatásban és a biotermék-kereskedelem szakszerű, hatékony megszervezésében nyilvánulhatna meg? Erre csak az FVM szakmai irányításával, felügyeletével és szigorú ellenőrzése mellett működő szakmai szervezet és érdekképviselet lehet alkalmas. Nem lehet kérdés, hogy a biotermelés változatlanul kitörési pontot jelent a mélyponton lévő magyar agrárium megújulásában.

Nagy Zoltán

Ez a cikk a MezőHír 2005/04 - áprilisi számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-kH

-=oOo=-