Lovak legeltetése

Címke: ,
Kategória: Egyéb

A tavasz beköszöntével egyre több lótartó gazda szeretné legelőre bocsájtani a lovait. Az egykor hatalmas területeken vágtázó ménesek képzete azonban mai viszonyaink között egyre inkább a múlt nosztalgiája marad, miként a csikósok, pásztorok életmódja, kultúrkincse is ma már inkább a hagyományőrző folklór része, mintsem a napi valóság.

A lovak legeltetése hagyományosan általában május elején kezdődött és október közepén fejeződött be. (A hagyományos Szent György-napi kihajtás a napjainkra jellemző késői kitavaszodás miatt csak ritka szerencsés esetben valósítható meg.) A ménesek beosztása is régi hagyományokon alapult: a tavasztól őszig kint lévő lovak alkották a szilajménest, a főként tenyészállatokból állók a ciframénest, és a munkacsúcsok elmúltával a fölös létszámú egyedeket pihentető volt a renyheménes. Szinte valamennyi község határában megtalálható volt a csikólegelő, amelynek a legjobb minőségű legelőket jelölték ki.

Időközben az egykor hatalmas legelőket tagosították, a szilaj pásztorok ivadékai a falvakba, városokba települtek, míg a ló, mint fűevő és menekülő állat sokkal kevesebbet változott az elmúlt évtizedek alatt, mint a környezete.

A ló számára még ma is a legelőfű a legtermészetesebb takarmányforrás. A legelőn az állat a számára legkedvezőbb élettani hatású tápanyagokból válogat, a takarmányfelvétel mozgással egybekötve, a napsugárzás, a szabad levegő jótékony hatása mellett történik. A legelő akkor alkalmas legeltetésre, ha a talajra a kitaposás veszélye nélkül rá lehet hajtani, és a fű már megfelelő nagyságú és nem túl gyenge. A túl korai legelőre bocsájtás egyrészről a legelő nagyfokú károsításával jár, másrészről a túl zsenge növényzet magas nitrittartalma miatt emésztőszervi megbetegedéseket okozhat. Mindennek ismeretében elmondhatjuk, hogy a modern takarmánygyárak receptjei alapján is sikerülhet ugyan jó lovat nevelni, de a legelőt csak pótolni lehet, helyettesíteni aligha.

A legeltetési technológia szempontjából két fő módszert különböztetünk meg.

Hagyományos (ménesi) legeltetés

Hagyományosnak mondható ménesi legeltetés ma már csak jórészt Hortobágyon és Bugacon lelhető fel, és már itt is nagymértékben átalakult. Számításba kell ugyanis venni, hogy ma már a nagyüzemi ménesek is jórészt csak napközben vannak a legelőn, és este istállóba vagy karámba hajtják az állatokat.

Ennek a technológiának a jellemzői:

• nagy területen egybefüggő legelő,

• viszonylag nagy állatlétszám (munkaszervezési okból legalább 30-40 állat egy csoportban).

• állandó szakképzett személyzet (csikós) jelenléte.

Az állatok a nap legnagyobb részét kor és ivar szerint elkülönített csoportokban, tavasztól őszig egy vagy több csikós felügyelete mellett, a legelőn töltik. A természetszerű tartás, ha kellő szakszerűséggel párosul, a legkedvezőbb tartási, nevelési körülményeket nyújthatja. A ménesi csikónevelés sajátosságaiból adódik, hogy eredményességét vagy eredménytelenségét a csikós személye határozza meg, az ő szakszerűségén, gondosságán és lelkiismeretességén múlik az egész állomány minősége.

Ménesi tartás esetén az alábbi szempontokat célszerű különösképpen figyelembe venni:

– A ménesi legeltetés nagy területet igényel. Ahhoz, hogy a ménes a mozgatás, taposás mellett kellő menynyiségű élelmet is találjon, és a legelőt se tegye tönkre, legalább a 0.75-1 hektár/számosállat (50 kg élősúlyú állat) nagyságú terület szükséges. A ló válogatva legel, a keményszárú szálfüveket (csomós ebír, réti csenkesz, mezei komócsin, réti perje, angol perje, sziki mészpázsit) kedveli, a puha szárú aljfüveket (tippanfélék, réti ecsetpázsit, vörös csenkesz), valamint a pillangósok jó részét (bíborhere, fehérhere, komlós lucerna) otthagyja. Ha kicsi a terület, a számára ízletes füveket torzsig legeli, így a legelő fűösszetételét hátrányosan változtatja meg. (Emiatt volt régen az a szokás, hogy a lólegelőket a ménes után marhákkal még egyszer meglegeltették, mivel a marha a puhább szálú, lédúsabb füveket szereti, amiket a ló otthagy.)

– A ló legszívesebben hajnalban és késő délután legel. Nyári melegben értelmetlen az állatokat déltájban is kint tartani, ezért délidőben gondoskodjunk árnyékról, amelynek biztosítására egy féltetős szín a legalkalmasabb. A delelésre korábban szívesen használt erdősávok igénybevétele a nagyszámú rovar, a sérülésveszély és a lovaknak az erdőre gyakorolt károsító hatása miatt nem javasolható. A delelőhelyen bőséges, jó minőségű ivóvízről is gondoskodni kell, mivel a kevés víz hatására a táplálék felvétele és emészthetősége csökken, a nem megfelelő tisztaságú és összetételű víz pedig fertőzések forrása lehet (kutak karbantartása).

– Csak a legelő önmagában nem tudja teljes mértékben biztosítani a lovak tápanyagszükségletét. Szoptatós kancák és csikók részére szálastakarmány és abrakkiegészítés szükséges. A kiegészítő takarmány megállapításánál mindig a legelő fűhozamából kell kiindulni, mivel az a legeltetési idény során is nagyban változik. Hazai klímánkon általában május végén, júniusban a legelő bőséges hozamú, jó beltartalmú, július-augusztusban viszont kisül, s bár a beltartalma még ilyenkor is megfelelő összetételű, a mennyisége viszont már kevés és nehezen felvehető. Szeptember hónapban a fűhozam az őszi esőzések hatására – ha a terület nincs a túllegeltetés következtében túlságosan lezsarolva – megnövekedik, és október közepéig-végéig ismét megfelelő bő hozamot ad. A kiegészítő takarmányozás szükségességéről – megfelelő gyakorlattal – az állatok kondíciójának változásából is következtethetünk. Ezért is szükséges a rendszeres felügyelet („a gazda szeme hízlalja a jószágot”). Takarmányozási kísérletek bizonyítják, hogy a delelőhelyen és az éjszakai pihenőben adott kisebb mennyiségű széna etetése a legelőfű-felvételt fokozza.

– A ló örökletesen társas lény, az etológiai rangsort nagyon tiszteletben tartja. A rangsorban az idősebb kancák helyezkednek el legfölül, és az éves csikók legalul. A rangsorban hátul elhelyezkedőket a domináns egyedek kiközösítik, a jó helyekről még akkor is elüldözik, ha ők maguk már jóllaktak. Éppen ezért nem célszerű vegyes évjáratokat együtt legeltetni, mert a fiatalabbak, gyengébbek az együtt tartást megsínylik, kondíciójuk leromlik, fejlődésükben visszamaradnak, csökötté válnak. Éppen ezért nem célszerű túl nagy létszámú méneseket kialakítani, bár ez utóbbi a korlátozott egyedszám miatt ma már nem is reális veszély.

– A méncsikók ivarérettségüket egyéves koruk elmúltával érik el. Ilyenkor vagy el különíteni őket a kancáktól és a kancacsikóktól vagy gondoskodni kell az ivartalanításukról. Az ivartalanításra a tavaszi és az őszi időszak a legalkalmasabb. A hidegek elmúltával a sebek könnyebben gyógyulnak, és ilyenkor még a legyek sem késleltetik a gyógyulást.

– Az idegenforgalomban oly szívesen mutogatott méneshajtás lehet, hogy vonzó program, de a lovak számára egyáltalán nem előnyös. Ilyen esetben igen nagy az állatok törése, gyakoriak a taposásból, egymásnak szaladásból, megnyomásból és rándulásból eredő sérülések, nem beszélve arról, hogy a teli hasú állatot – amúgy nyugodt evése közben, helyett – naponta többször zaklatják. Így nem is csoda az, hogy ha egy-egy ilyen „idegenforgalmi ménest” nyugalomi állapotában megnézünk, abban csupa gyenge kondíciójú, megcsökött lovat látunk, amelyek tényleg csak mozgásban mutatnak… Aztán az idény végén gondolkodhat a gazda, hogy mihez kezdjen „megsült”, letört, sérült csikóival.

Kifutólegelős lótartás

Kisebb állomány, illetve kisebb kiterjedésű, de intenzív gyepgazdálkodás mellett az úgynevezett kifutólegelős lótartás (paddock) ajánlott.

A módszer előnyei:

• kisebb területen is megfelelő körülményeket biztosít,

• a kiscsoportos tartás miatt kevesebb a szociálisrangsor-probléma, a fejlődésben való visszamaradottság, az egyedi sajátosságok könnyebben kezelhetők.

• a csikók szelídebbek, emberhez könnyebben szoktathatók,

• munkaerőt takarít meg.

Hátrányai:

• a karámrendszer kiépítésének szükségessége miatt beruházásigényes,

• „túllegeltetés” esetén a gyep hamar tönkremegy,

• a lovak önmaguktól nem mozognak eleget.

A karámos legeltetés előnyeinek minél jobb kihasználása és hátrányainak kiküszöbölése érdekében ajánlatos a következőket figyelembe venni:

– A legelőkarámokat lehetőleg változatos domborzatú terepen alakítsuk ki. Így esős időben is megőrizhető a talajszerkezet, és az állatok részére is megfelelő tornáztatást biztosít az állandó völgy- vagy hegymenet.

– A karámok lehetnek stabilak vagy villanypásztorral határoltak. A stabil karámok hátránya, hogy a lovak fejüket kidugva sörényüket eldörzsölik, nekitámaszkodnak, és ily módon gyakran kitörnek. Ha csak villanypásztort használunk, és az valamely okból nem működik, a lovak azonnal észreveszik, és elhagyják a területet, ami adott esetben rendkívül balesetveszélyes is lehet. Legjobb megoldás tehát a kettő kombinációja, ahol a stabil oszlopokra egy sor karámfából vagy csőből kialakított vízszintes elhatároló kerül, amelyet villanypásztorral erősítünk meg.

– Egy-egy karámba (paddockba) csak azonos korú és nemű állatok kerüljenek! Így nem fordul elő, hogy – az erősebb elnyomva a gyengébbet – a csoport „szétnőljön”, és a gyengébbeket selejtezni kelljen.

– Valamennyi karámban alakítsunk ki itató- és árnyékot adó helyet. Külföldön gyakran láthatunk olyan bekerített legelőket, amelyeken egy patak halad keresztül, ingyenes vízforrást biztosítva. Hazai viszonyaink között felszíni vizeink túlnyomórészt nem alkalmasak állatok itatására, így a víznyerő helyeket mesterségesen kell kialakítani (kutak). A fákat, facsoportokat körbekerítéssel védjük a megrágás ellen. A ló nagyon szívesen rágcsálja a fák kérgét, és mire a gazda ezt észreveszi, a fa már ki is pusztul! Ugyancsak hátrányos és költségnövelő, hogy amíg külföldön az állatok vagyonvédelmi őrzése a legtöbb országban gyakorlatilag szükségtelen, hazai közállapotaink mellett a tulajdonvédelmi szempontok egyre nagyobb jelentőségűek, alkalmazásuk mind körülményesebb és drágább lesz.

– A szakaszokat – azok számától, nagyságától és leterheltségétől függően – hetenként, 10 naponként szükséges váltani. A lelegeltetett szakaszokon végezzünk tisztító kaszálást, fogasolást, szükség esetén pedig műtrágyázást. Ugyanarra a területre legkorábban 4, de inkább csak 6 hét múlva térjünk vissza. Az élősködőkkel való esetleges újrafertőződés megakadályozása érdekében a lelegeltetett szakaszról tisztító kaszálással letakarított füvet más állatfajjal etessük fel!

– Az állatok védelmére szolgáló egyszerű félszert a terület úttal megközelíthető legmagasabb pontján helyezzük el. A félszer csak az uralkodó szélirány felől és csak két oldalról legyen zárt, mert különben a levegő megszorul benn, és az állatok nem mennek bele. Itt folyik az abrakolás (lekötve) és a szükség szerinti szénaetetés is. Az itatás lehetőség szerint a legelőkarám ellentétes oldalán történjen, hogy az állatokat ezáltal is állandó mozgásra késztessük. Csikós kancák legelőn tartásakor a csikók részére létesítsünk ún. „csikóóvodát”. Ez egy a legelőből oly módon kikerített kisebb terület, ahova a csikó – kisebb méretei folytán – be tud menni, míg az anyja nem. A csikók itt mindig találjanak ad libitum abrakot, a fiatal, fejlődő szervezet tápanyagigényét ugyanis bármilyen jó legelő sem tudja önmagában biztosítani, mivel a csikó tömegtakarmány-felvevő képessége alatta marad a tápanyagigényének. A csikóóvoda telepítésénél azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a csikó nagyobb távolságra nem hagyja el az anyját, még a számára ízletes csemege kedvéért sem!

Bármilyen legeltetési formát válasszunk is lehetőségeink szerint, az állatokat a legelőhöz fokozatosan szoktassuk hozzá. Kihajtás előtt itassuk meg őket, és etessünk velük nagy szárazanyag-tartalmú takarmányokat (szénafélék), hogy elejét vegyük annak, hogy mohón csapjanak le a zöldre. Ezzel megelőzhetjük a különféle hasmenéses és felfúvódásos megbetegedéseket, és a legeltetés kezdetén szinte természetesnek tekintett kondícióromlást. Ne feledkezzünk meg a nyalósó biztosításáról!

A legelőre hajtás (kitelepítés) előtt feltétlenül végezzük el a pataápolást, a féregtelenítést és az egyéb szükséges állategészségügyi prevenciókat (vakcinázások, vérvételek, stb.). Az állategészségügyi költségek ma már egyre nagyobb hányadát teszik ki a lótartás költségeinek, de az ezekkel való spórolás kockázatát egyetlen komoly lótulajdonos sem vállalhatja fel.

Az előnyök és hátrányok figyelembevételével elmondhatjuk, hogy a legeltetés a tenyész- és növendék állatok számára szinte nélkülözhetetlen, a sport-, munka- és hobbilovak számára pedig a jó közérzet megteremtésének fontos eszköze. Az országot járva szomorúan lehet tapasztalni, hogy korábban dúsan termő, gazdag legelők állat nélkül, sorsukra hagyva gyomosodnak, miközben a lovak szűk, sáros-poros karámban búslakodnak hónapszám. Amennyiben módunkban áll, mindenképpen igyekezzünk kihasználni a legeltetésben rejlő lehetőségeket, de lebegjen szemünk előtt, hogy a ló – a taposásával és legelési módjával – igen nagy terhelést jelent a legelőre, és ha ezt nem vesszük figyelembe, rövidesen csak kórókkal, lapuval és lósóskával éktelenített, sivár, poros karám lesz a korábban zölden díszlő legelő helyén is.

Dr. Pataki Balázs

Ez a cikk a MezőHír 2004/05 - májusi számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-hD

-=oOo=-