SOPRON – A hűség, a szőlő és a bor városa

Címke: , , , ,
Kategória: Egyéb

Az 1987-ben a Nemzetközi Szőlő- és Borhivatal által adományozott címet olyan város kapta, amelynek nyolc évszázados története összefonódott a szőlő- és bortermelés történetével.

A Soproni Borvidék története

A város környékének kedvező, a szőlőművelésre kiválóan alkalmas éghajlati és természeti adottságait már a régmúltban felismerték. A rómaiak biztosan termesztettek szőlőt ezen a tájon, de lehetséges, hogy a kelták honosították meg itt a szőlőművelést. A Sopron melletti Zárány (Zagersdorf) magát Ausztria legrégibb szőlőtermelő községének tartja. Az itt végzett ásatások során Kr.e. 700 évvel ezelőtti időből származó bortároló edényt és három szőlőmagot találtak (Fehér burgundi, Zöld Szilváni és Olaszrizling).

Sopron vármegyei szőlőkről először egy 1230. évben kelt ajándékozási szerződés tesz említést. Az 1277. évi városalapító levél a bor-dézsma szedéséről is ír. A XV., XVI. században Sopron a magyar, sőt, az európai borkereskedelem egyik központjává lett. Az 1700-as évek elején évente több ezer hektoliter bort szállítottak Sopronból Sziléziába. A nyomtatásban megjelent első borászati könyv Komáromi Lajos Péter 1715-ben megjelent doktori értekezése. Komáromi ír a soproni borokról, az aszúról, és a borok külön értékét gyógyhatásukkal magyarázza.

A XVII. század első felében a város borkereskedelmét és ezzel a szőlőtermelés magas kultúrájának védelmét már törvények szabályozták. Ezek megtiltották a más vidékről származó bor városba való behozatalát, és idegen bort csak magas díj ellenében engedtek át a városon.

1850-ig minden, a városba behozott szőlőt a városkapuknál lajstromoztak, a városnak így pontos adatai voltak a gazdák által termelt szőlő mennyiségéről. A városba csak a város határában termelt szőlőt lehetett behozni. A szőlészet és borászat jelentőségét jelzi a Soproni Levéltár 1807. évi adata, amely szerint a szőlőtermelő lakosság adta a város adójövedelmének 37,5%-át. A város borkereskedelmi privilégiuma 1850-ben szűnt meg. A korábbi borkereskedelmi kiváltságok közül egyedül a bortermelő gazdapolgároknak az a joga maradt meg, hogy a saját termésű bort, meghatározott előírások mellett, „Buschenschank”-ként ismert kimérésekben közvetlenül a fogyasztóknak árusítsák.

A múlt század utolsó évtizedében lépett fel Sopronban a filoxéra, mely elpusztította a szőlőket. Az ültetvényeket amerikai alanyvesszőkből készült oltványokkal újra kellett telepíteni.

1946-ban, a második háborúról megkötött békeszerződés alapján kitelepítették Sopronból a magukat német nemzetiségűnek valló, szőlőtermeléssel foglalkozó lakosok nagy részét. A gazdátlanul maradt szőlők művelésére állami gazdaság és termelőszövetkezetek alakultak. Ezek 1950 és 1980 között a borvidék területének mintegy háromnegyed részén a régi kisparaszti parcellák helyére korszerű, gépi művelésre alkalmas ültetvényeket telepítettek.

A soproni borvidék 1946-ig alig változott. Változatlan maradt a művelési mód, nem változtak a birtokviszonyok, és változatlanul a régi gazdák termelték a szőlőt és értékesítették a bort. Ha voltak is súlyos természeti csapások, ha a filoxéra miatt újra is kellett telepíteni a szőlőket, és ha Sopronon is végigsöpörtek a világháború hullámai, a borvidék élte az évszázadok folyamán kialakult életrendjét.

1946 alapvető változásokat hozott a borvidék megszokott életrendjében. A régi gazdák nagy részét kitelepítették, a szőlők művelése a nagyüzemek feladata lett, a korábbi kisparcellás szőlőterületeket kivágták, és helyükre magasművelésű, széles sortávolságú ültetvényeket telepítettek, a városban csak mutatóba maradt egyéni gazdálkodó.

Az üzemek a kolhozok mintájára működtek. A teljesítmények hajszolásával a munka minősége leromlott, ami gyenge terméseredményhez vezetett.

Az Állami Gazdaság pozitív eredményt is elkönyvelhetett: 1951-ben megkezdődött a nagyüzemi szőlőültetvények telepítése. Az új ültetvényeket 150×100 cm sor- és tőtávolságra telepítették annak reményében, hogy a szőlő talajmunkáit gépesítik. Nem álltak rendelkezésre viszont a megfelelő keskeny nyomtávú traktorok, így egy ideig kézi erővel művelték a sorközöket is, majd az új telepítésű ültetvények minden második sorát kivágták. A 3 méteres sorokban már elvégezhetőek voltak a munkák. Ez a kényszermegoldás közel állt az Ausztriában alkalmazott Lenz-Moser szőlőtermesztési módhoz. Növekedett a gazdaság szőlőfeldolgozási kapacitása is, a bortermést a MONIMPEX vállalat útján értékesítették. Fő partnerük Svájc és Németország volt. Borpalackozással csak minimális szinten foglalkoztak.

Az 1961-1980 közötti időszakot tekintik a soproni szőlészet és borászat aranykorának. Óriási beruházások zajlottak, szervezeti változások és kiemelkedő termelési eredmények születtek. Az 1987-as évben például 1600 ha-on termeltek szőlőt, amelyről 12.000 tonna szőlőt takarítottak be. A kék és fehér szőlők aránya 2:1-hez volt. Ebben az évben a Pincegazdaság és az Állami Gazdaság összesen 80.000 hl bort értékesített.

Az 1980-as években kifejeződött egy régebben született rendelet hatása, amely a mezőgazdasági üzemek jövedelmének elvonására irányult. Csökkent ezáltal a beruházásokra felhasználható alap, a gazdaságok hitelállománya folyamatosan növekedett.

1989 augusztusában Sopronban is megnyílt a „vasfüggöny” és pár esztendő alatt eltűnt mindaz, amit a szocialista mezőgazdasági nagyüzemi gazdálkodásnak neveztek.

A rendszerváltást követő események szétzilálták az Állami Gazdaságot és a nagyüzemeket. Megszűnt a szocialista piac, a gazdaság hitelállománya egyre növekedett, ráadásul nagy mérete miatt nem akadt vállalkozó sem, aki a vállalatot egészben megvásárolta volna. A kárpótlások során rengeteg soproni és kitelepített lakos juthatott földhöz. Az Állami Gazdaság és a szövetkezetek területe összesen nem volt elég az igények kielégítésére. Ráadásul a kárpótlásra jogosultak nagy része olyan személy volt, aki nem tudta, vagy nem is próbálta a kapott földet megművelni. Nehezítette helyzetüket az is, hogy a városban nem működött nagyüzem, amely elvállalta volna a területek megművelését.

1995-ben szétdarabolva privatizálták az Állami Gazdaságot. Volt dolgozóiból alakult két gazdasági társaság: a SOPVIN Kft. és a VINEX Kft.

Az egyéni gazdálkodók, volt szövetkezeti tagok által művelt területek mára gondosan műveltek. Munkájukat szakcsoportok segítették, amely időközben szövetkezetekké alakultak. Ők végzik a jelentkezők szőlőinek gépi munkáit és növényvédelmét.

A Soproni Borvidékkülönlegességei: Ponzichterek, Buschenschankok és a „többiek”

A Soproni Borvidék sok kuriózumot tudhat magáénak, néhány ezek közül:

1. A hagyományos soproni szőlőművelés:

Évszázadok folyamán kialakult, kizárólag itt alkalmazott művelési mód a soproni szálvesszős művelés. A szőlőkarókat ősszel kihúzták (gazdasági okokból, a karó élettartamának növelésére), takarás helyett pedig a gondos gazda ősszel megásta a szőlejét. Tavasszal, a metszés folyamán a legegészségesebb, többrügyes szálveszszőt kiválasztották, a többi vesszőt egy kivételével levágták. Ezt az egyet 3 rügyre metszették vissza, és az biztosító csapként szolgált. A metszést követően a szálvesszőt a tőkétől 60-70 cm-re a földbe dugták. Mellé helyeztek egy segédkarót, a tőke mellé pedig az ősszel kiszedett főkarót visszaásták. A karóverést a szálvessző kötözése követte – ősidők óta szalma alapanyaggal. Míg a növényvédelem kevésbé volt fejlett, fontos művelet volt a bogárszedés (már akkor gondoskodtak a biológiai növényvédelemről!). A gazdák összefogását, szőlőtermelő közösségek kialakulásának kiváló eszköze volt a – dűlőnként csoportosan végzett – ormányos bogár és sodró bogár begyűjtése (ma sem ártana ilyen csapatfejlesztő tréning bevezetése).

A szüret a múltban jóval korábban kezdődött, ritkán októberben, inkább november hónapban szedték három fázisban a szőlőt.

2. A Soproni Kékfrankos

A Kékfrankos keleti eredetű szőlő. A fajta a nevét a napóleoni időkben a monarchia területén járt francia katonáktól kapta, feltehetőleg a kék színű pénzérméjük után.

3. A Wassermichl:

Magyarul vízimiska. Az utószüret folyamán összegyűjtötték a még meglévő ép és beteg fürtöket, ezeket külön edénybe gyűjtve készítették belőle a vízimiskát.

4. Sopron város szerepe a borkereskedelemben:

A soproni gazda nem a szőlőhegyen, hanem a városban épített présházat, a lakóháza alá. Ennek oka az volt, hogy Sopron 1277. évi alapító levél szerint is privilégiumot élvezett a borforgalmazásaban. Ez a kiváltság a város határában termelt bor értékesítésére vonatkozott. A városkapuban lajstromozták a leszüretelt szőlő mennyiségét, és az ebből készült bor elsőbbséget élvezett. Amennyiben a gazdák pincéi a városon kívül lettek volna, a város, mint a privilégium jogosítványait kezelő szervezet, nem tudta volna pontosan nyilvántartani polgárai borkészletét és értékesítését.

5. Régi soproni szőlőtermelők, a „Ponzichterek”

A ponzichterek egy különleges paraszti típust testesítettek meg. Nevük eredetileg csúfnév volt. Az évszázadok folyamán alakult ki ez a réteg, amely szőlőtermesztéssel, borkereskedéssel foglalkozott, de a városban, kultúráltabb körülmények között tartotta fenn paraszti sajátosságait. (A ponzichter szó babtermelőt jelent, mivel a szőlősorok között ezt a növényt is termesztették.)

6. A „Buschenschank”

Sopron város a királyi privilégium és az ezt megerősítő XVII. századbeli törvények jogán sajátos borértékesítési módot engedélyezhetett. Azon polgárainak, akik a polgáresküt letették, megengedhette, hogy abban a városrészben, ahol laktak, és arra az időre, amíg az engedélyt megkapták, borukat helybenfogyasztással értékesíthessék. Az engedélyezett kimérés helyét cégérrel jelezték. A ház bejárata felett, hosszú rúdon lógott a bormérést jelző, fenyőágból készült, henger alakú cégér, amelyen a fehér vászoncsík a fehér, a vörös a vörösbort jelentette, az ujjnyi hosszú szalmakereszt pedig az óbort.

Azok a gazdálkodók, akik ki voltak zárva a kimérési engedély megszerzésének lehetőségéből, palackkimérési engedélyt kérhettek.

A Soproni Borvidék napjainkban

Területi elhelyezkedése:

A Soproni Borvidék ma Sopron városára és a megye területére terjed, a szárhalmi erdő vonulatán, lejtéssel a Fertő felé. Határai: északon Fertőrákos község, keleten a Fertő-tó, délen Balf község és Kőszeg városa, nyugaton a Szárhalmi erdő. Északnyugatról az Alpok nyúlványai védik az 1600 ha-os borvidéket (a kőszegi területekkel együtt).

Klímája:

A nyár hűvös, sok a csapadék és bizonyos szubalpin hatás érvényesül. A szőlőtermesztés északi határa körül fekszik (ÉSZ 47° ). Kedvezően befolyásolja klímáját a Fertő-tó kiegyenlítő hatása és az Alpok védelme a hideg ellen.

Talaja:

A talaj a szarmata és pannon rétegek törmelékein, kristályos palán, mészkövön, löszön kialakult vályog- vagy barna erdőtalajok, pleisztocén homok. Ennek köszönhetően az itt készített borok savhangsúlyosak, tanninban gazdagok.

Termesztett fajtái:

A borvidéken 75%-ban vörös fajtákat termesztenek, melynek közel 70%-a Kékfrankos. A többi vörös fajta: Pinot Noir, Merlot, Cabernet és némi Shiraz.

A fehér fajták: Zöld veltelini, Zenit, Chardonnay, Sauvignon, Tramini és Királyleányka.

Borai, kereskedelme:

A kárpótlások után (át)alakult nagyobb vállaltok: a VINEX Kft., a SOPVIN Kft. és a Vincellérház által forgalmazott 42.000 hl adja a borvidék fő borforgalmát. Kékfrankos szőlőből készül a borok nagy része, de a vörösborokon kívül fehérborai (Zöld veltelini) is szépek. A hagyományos borfajták mellett a Ponzichterek és Buschenschankok leszármazottjai közül is megmaradtak néhányan ennél a hivatásnál, és az ősök cégérei ma is ott függnek a pincék kapui felett.

Nárcisz

Ez a cikk a MezőHír 2004/02 - februári számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-fL

-=oOo=-