A puli – a fajta kialakulása és története

Címke: , , , , ,
Kategória: Háziállat

A kutyabarátok táborában világszerte talán a puli a legismertebb magyar kutyafajta.

Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Őseink középkori vándorlásai során, mielőtt elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák ezeken a területeken minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása nyomán megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, a veleszületett intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelőmunka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítette a fajtát.

Európában a terelőkutya-fajták céltudatos nemesítése a XVII. században kezdődött. Heppe 1751-ben a következők szerint írja le elsőként a puli ősi formáját: „erősen bodor és nemezes szőrűek, színük általában hollófekete, vannak nagyobb és kisebb testűek. Közepes termetük tömzsi, tekintetük dacos.” Hoffmann osztrák kinológus a közepes méretű magyar terelő kutyát „magyar vízikutya” elnevezéssel jelölte. Tény, hogy a hortobágyi és kunsági pásztorember a puli változatai között „vízenjáró puli”-ról is beszélt. Valószínű, hogy ez a megnevezés az uszkár német megfelelőjéből (Pudel) származhatott, mivel az uszkárt nevezték a XVIII. században vízikutyának. A spanyolországi eredetű uszkár minden bizonnyal a nagytestű és gyapjasabb spanyol juhfajták térhódításával jutott el hazánk területére.

Raitsits és Turcsányi a puli szó német eredetét feltételezte. Kenéz Zoltán a Hortobágy és a Kunság közkedvelt kutyása 1820-ban az alábbiakat vetette papírra: „A nagy sziktó locsogójában legelésző méneseken már távolról is gyönyörködünk. A csikós kancákat a zsombékok közül már szemünk láttára két vízen járó puli tereli ki az akolhoz, mer a lovas legények oda be nem juthatnak.” Majd a továbbiakban megállapítja, hogy „az uszkár vagy pudli nyomait a terelő juhászkutyák külsejében igen gyakran szembeötlően tapasztalhatjuk, mert a Hortobágyon éltek is, élnek is olyan pulik, amelyeknek szőrzete az uszkár kültakarójának szőrzetével hasonlatosan göndörödésre igen hajlamos.”

Kenéz a pulit a puszták vadvirágának nevezte, amely szerinte az igazi pásztornak és tanyásnak, mint éber terelő és csivogó, kedvence volt, a magyarok már őshazájukban ismerték a pulit, s éppen nem lehetetlen, hogy a honfoglalás idején hozták magukkal. Suk Dezső a magyar pásztor- és juhászebek ismerője a pulit így jellemzi:

„Ez a kis kutya zseni, mint nyájőrző, egyszerűen mesével határos, mint juhterelő, a szó szoros értelmében nélkülözhetetlen. Sok esetben emberrel egyáltalán nem pótolható. Tanulékonyabb, intelligensebb ebfajta a világon nincs még egy. Láttam pulit – írja -, amelyik juhász nélkül őrzött 400 birkát 25 hold gyepen, amely nem volt szélesebb 150 méternél, és körül volt véve vetésekkel. Ennek ellenére egy szál gabonát a birka le nem harapott, pedig a puli egyedül őrizte. Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud. Ért mindent! Nemcsak gazdája szavait, de intését, sőt szemeivel kifejezett akaratát is parancsnak veszi, és feltétlen teljesíti.”

Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon fajtái, s bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetőek rajtuk. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a rokonságot feltételezi. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű, hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra viszont a fajta kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett uszkárkereszteződés hatására vezethető vissza.

Tenyésztés a két világháború között

Az első világháború rendkívül megritkította a fajtatiszta kutyapopulációt. A magyar pásztorkutyafajták felkutatását és újra törzskönyvezését dr. Raitsits Emil helyezte új alapokra, aki az Állatorvosi Főiskola tanáraként nagy hozzáértéssel, elkötelezettséggel és őszinte alázattal tevékenykedett a magyar fajták nemesítésében. Munkásságával a kipusztulás határáról mentette meg fajtáinkat. 1924-ben, az 1899-ben létrehozott Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületétől (MEOE) különválva megalakította a Magyar Kutyafajták Törzskönyvét (MRT), és az ennek nyomán létrejövő szervezetnek is ő volt az első elnöke. Az új testület hivatalos székhelyét az Állatorvosi Főiskolán rendezték be, ahol számos tenyészbemutatót és kiállítást is szerveztek. Dr. Raitsits egyetemi munkája mellett az Állatkert állatorvosaként is dolgozott, ahol az akkori igazgatóval, dr. Lendl Adolffal együttműködve a magyar kutyafajták legszebb egyedeit gyűjtötte össze és mutatta be a hazai és külföldi látogatóknak. Az állatkerti tenyészet népszerűsítő tevékenysége nyomán fajtáink legjobb egyedei a világ számos országában ismertté és keresetté váltak. A külföldiek, elsősorban a külföldön élő magyar származásúak érdeklődését főként a puli keltette fel.

A fajtát bámulatos intelligenciája, önállósága, hűsége, bátorsága, no meg különleges szőrköntöse legendássá és népszerűvé tette. Az első világháborút követően a kutyakiállítások újraszerveződésével a puliból kiállítási sztárfajta lett. Az új alapokon szervezett tenyésztés tenyészegyedei küllemükben és karakterükben valóban az akkor elérhető legkiválóbbak voltak. A kanok közül Vidra és Bobi, a szukák közül Marcsa és Anikó „győztes”, majd „örökös győztes” címeket ért el. Marcsa kiváló tenyészszuka volt.

Legismertebb utóda az „örökös győztes” Gazdag Állatkert Csibész Pl 136 tenyészkan, a következő generáció meghatározó apaállata. E puliról Maugsch Gyula szobrászművész 1931-ben szobrot készített, amelyet a herendi porcelángyár sokszorosított. Az érdeklődés fokozódott a puli iránt. Pótolhatatlan lett, mint terelő eb, divatos házőrzővé, társállattá vált. Dr. Raitsits Emil köré egyre többen csatlakoztak, akik önzetlenül, valóban a legtípusosabb kanokat és szukákat kutatva nemesítették a pulit. Az 1930-ban kiadott Kutyatenyésztés című folyóirat elsősorban a magyar pásztorkutyafajtákat népszerűsítette. Raitsits Emil mellett Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Vantsó Gyula írásai voltak iránymutatóak. 1932 márciusában az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) felkérésére dr. Raitsis megrendezte a magyar kutyafajták versenyét. Ezen a bemutatón 26 puli, 4 pumi, 17 komondor és 22 kuvasz vett részt. Az Országos Magyar Rendőrkutya Egyesület szervezésében a nagy nyilvánosság előtt itt szerepeltek elsőként a többszörös győztes rendőrpulik.

1934-ben, Raitsits halálával nagy űr támadt a magyar kinológiában. Utóda az Állatorvosi Főiskolán Abonyi Lajos lett, aki Anghi Csabával együttműködve továbbra is lehetőséget biztosított a magyar kutyafajták törzskönyvezésére.

1935-ben Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller Iván összeállították a magyar pásztorkutyafajták standardját. Ugyanekkor döntöttek a színekről, és kizárták a tenyésztésből a foltos egyedeket. A második világháború kitörése előtti utolsó kiállítást 1940. március 31-én rendezték meg, s ezen 47 pulit mutattak be.

A nyomasztó gazdasági helyzet aztán megtörte a tenyésztés korábbi lendületét, de a létszámában megtöbbszöröződött, minőségében megerősödött puliállományt szerencsére drasztikusan nem csökkentette.

Megváltozott hivatás

A pásztorvilág átalakulásával, a mezőgazdaság egyre intenzívebbé válásával pásztorkutyafajtáink feladatai is módosultak. A villanypásztor bevezetésével a terelőkutyák jelentősége csökkent. Szerencsére a puli kiváló alkalmazkodó képessége, tanulékonysága, hűsége és ragaszkodása átmentette a fajtát, amely nemcsak a falvakban és vidéki városokban, de főváros peremkerületeiben és a leggazdagabb budai villák udvarán is otthonra talált. Raitsits Emil a húszas-harmincas években igen céltudatosan karolta fel és irányította a magyar fajták tenyésztését. Képzett állattenyésztőként és állatorvosként hamar átlátta, hogy a pásztorélet módosulásának hatása lesz a kutyafajták szelekciójára. Tudta, hogy a munkakészségre és -képességre épülő természetes kiválasztás helyett a pásztorkutyák nemesítésében a sporttenyésztés lesz a legjelentősebb fajtaformáló tényező. Az általa kitűzött tenyészcél nem volt más, mint a puli karakterének, okosságának, igénytelenségének, röviden minden előnyös tulajdonságának megőrzése mellett egységes, tetszetős küllemű, a világ megannyi tájékán eladható, a kiállítások körébe is betörni képes fajta nemesítése. A nyájterelés szükségszerűen háttérbe szorult, a házőrzés, a társszerep élőtérbe került.

Dr. Ócsag Imre irányításával a hatvanas években megkezdődött a fehéret, majd a hetvenes évek során a szürkét és a maszkos fakót nemesítő program. 1972-ben a Budapesten megrendezett kutya-világkiállításra 120 pulit neveztek be. A fajta tehát a kiállításokon ismét sikerrel szerepelt. Divat lett a puli, híres emberek, írók, költők, művészek és politikusok is egyre többen népszerűsítették. Az újra kitenyésztett színváltozatok segítették a fajta további térhódítását. Különösen kedveltté vált a fehér színű változat, amely a domináns fekete mellett recesszíven öröklődik. A puli szőrzetének színöröklődési törvényszerűségeit Ócsag Imre és Sáfár László tárta fel 1974-ben.

A puli tenyésztése és különleges értéke napjainkban

A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre elkötelezettjei maradnak. A puli családkedvelő fajta, a gyerekekhez különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes. A legkitűnőbb házőrző. Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12 éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát.

Az elmúlt tíz év nyilvántartási adatait áttekintve megállapítható, hogy a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete által kiállított puli származási igazolások száma évenként jelentősen változik, 1000-1500 között ingadozik. Az egyre több külföldi divatfajta megjelenésével párhuzamosan a puli népszerűsége sajnos csökkent.

A fajta tenyésztése tenyésztési program alapján történik. A fehér színváltozat tenyésztőinek száma, talán a nyolcvanas évek elején érzékelhető rokontenyésztettségi problémák miatt, a kezdeti 10-15-ről, 4-5 meghatározó tenyészetre esett vissza. Javult viszont a színek tisztasága, a fehér gyakorlatilag mentessé vált a hetvenes években még oly gyakori zsemleszínű árnyékoltságtól, ami hibának számított. A fekete, mint abszolút domináns szín valamenynyi színváltozatot hordozhatja. A színre homo- illetve heterozigóta tenyészkanokat a fajtaklubok külön megjelöléssel tartják nyilván. A tenyészvonalak száma a fehér esetében 2-3, a feketénél 5-6. A hetvenes évek elején kibontakozni látszó maszkos fakó változat sokak számára idegenül hat, valójában csak szórvány populációnak tekinthető.

A fajta esztétikai megjelenése a sporttenyésztés hatására jelentősen javult. A homogén szerkezetű, zsinóros vagy szalagos lefutású, könnyebben ápolható szőrköntös általánossá vált. Egészségi kontrollként a csípőízületi, a térdízületi és a szemvizsgálatokat végeztetik a tenyésztők, bár ma még nem kötelező jelleggel. Egyre több puli tesz a klubok szervezésében terelőösztön-próbát. Az utóbbi öt évben – a fajta értékeinek megőrzése érdekében – a küllemi szépség mellett a terelőkészség is szelekciós szemponttá vált.

Mészáros Mihály

Ez a cikk a MezőHír 2002/09 - szeptemberi számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-ee

-=oOo=-