A húsmarhaágazat helyzete – EU-csatlakozás előtt

Címke: , , , ,
Kategória: Állattenyésztés

A húshasznú szarvasmarhatartás globálisan megkérdőjelezhetetlen alaptétele, ha úgy tetszik, axiómája, hogy a hústehén és a borjú tápanyagszükségletét az elválasztásig szinte kizárólag a legelőről kell biztosítani.

Magyarországon jelenleg a gyepterület nagysága mintegy 1 millió hektárra tehető.

Ennek egy nem jelentéktelen hányada bizonyára csak a „szöcskelegelő“ minősítéssel illethető, de mértékadó becslések szerint a terület mintegy 30%-a biztosan alkalmas húsmarha tartására, sőt ez a tevékenység számít a legelő leghatékonyabb hasznosítási módjának. Ha az Európai Unió (EU) a tagjai közé fogadja országunkat – miközben a már bent levőket is arra ösztökéli, hogy bátran „ugaroljanak” – nekünk sem fogja elnézni, hogy a korábban megkülönböztetett támogatással fenntartott, úgynevezett 17 aranykorona érték alatti földjeinken életben tartsuk a szántóvető gazdálkodást.

A hozzávetőlegesen 1 millió hektár legelő azonban a behatárolt lehetőségek korlátai között is sok mindenre alkalmas. Mértéktartó szakmai elkötelezettséggel a terület 30%-áról tételezzük fel, hogy már nem kell a zöldmezős beruházóknak, bekerített és jól őrzött lakóparkok építésére, golfpályáknak, vagy egyéb sportlétesítményeknek, és leginkább húsmarhatartásra alkalmasak. A – szinte az egész állatitermék-előállítás területén viszonylagos túltermeléssel bajlódó – EU gazdaságpolitikusai azonban nem szívesen vennék az elmúlt fél évszázadban a nálunk kialakult „Termelj többet!” sztereotípia továbbélését. Viszont számukra is nehéz feladat, hogy már-már homogén környezeti kultúrájuk egységét – mindanynyiunk jól felfogott érdekében – a csatlakozás utáni EU egészére is megőrizzék, kiterjesszék. Miközben tehát az intenzív termelés bővítését nem pártolják, a kulturált környezet fenntartása, az elmaradott régiók további leszakadásának megakadályozása, illetve a folyamat megfordítása, a régiók népességmegtartó-képességének növelése egyike a megkülönböztetett célkitűzéseiknek.

Mindezt továbbgondolva sem szeretnénk más, legeltetéssel tartott gazdasági állatfaj élőhelyét féltő kollégáink neheztelését magunkra vonni, de valószínű, hogy a húsmarhavertikum jelentőségét az elkerülhetetlen globalizálódás távlataiban nem lehet túlbecsülni. Mint ahogy záros határidőn belül véget kell vetni a mindent elborító „nejlonzacskós” csomagolástechnikának, arra is rá kell döbbenni, hogy ha már visszavonhatatlanul meg kellett bontanunk az „őstermészet“ egyensúlyát, akkor környezetünket a lehetőség szerint ésszerűen kell használni. Az arra alkalmas területek ezen elv szerinti művelésének ideális módja pedig éppen az egyhasznú húsmarhatartás lehet.

Húsmarhát szinte minden emberi élőhelynek alkalmas éghajlat alatt lehet tartani, a tevékenységnek legfőképpen csak az állatsűrűség és az ezzel összefüggő fajtaválaszték szab korlátokat. Számos példa közül elég, ha a párás, nedves Skócia „highland” fajtáira, a zöld szigetnek is nevezett Írország viszonyai között dolgozó tenyésztőkre utalunk, de eszünkbe juthat az USA száraz és forró déli részén tartott zebu vérségű, illetve, kicsit feljebb, a kis testű hereford állományokkal dolgozó farmerek példája, vagy nem utolsósorban a Jordán folyó partján kívül szinte mindenütt köves, sivatagos, rendkívül csapadékszegény Izraelben élő marhatartók lehetőségei. Ma már közhelyszámba megy azt emlegetni, hogy a Föld népességének nagyobb hányada alultáplált, de ez a kisebbség számára valóban egyre kínzóbb lelkiismereti probléma. Sok egyéb gazdasági és szociológiai tényező mellett az ember hússal, mint állati fehérjével való ellátottsága nagyban meghatározza táplálkozásának, és egészségének színvonalát. A hús pedig általában drága. Többnyire azért, mert előállításához előbb többek között sok-sok fosszilis energia felhasználásával a szántóföldeken a gabonaféléket termeljük meg, majd drága építményekben, „csillogó-villogó” technológiával belekeverjük azt a majdani vágóhídi alapanyagba. Végül ezt még azzal is megtetézzük, hogy látva a folyamat iszonyú költségét, annak csökkentése ürügyén, egyfajta kannibalizmusba kényszerítve az élőlényt, belecsempészszük étrendjébe saját testének hulladékát is; kiszámíthatatlan hatásokat előidézve ezzel az emberi táplálkozásban (lásd: BSE). E hatások további kezelése, az ellenük való preventív védekezés azután újabb költségeket generál, és a hús előállítása egyre drágább lesz. A folyamat ott ér véget, hogy vagy az átlagfogyasztó nem tudja megvásárolni a terméket, vagy a tenyésztő – ha nem megy tönkre azonnal – indul el tüntetni a kormány ellen.

Az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy az itt felvetett nehézségek egy részére a megoldást a kérődző állatfajok tenyésztése jelenti. A kérődzők összetett gyomra már-már természetfeletti célszerűségével teszi hozzáférhetővé a cellulózba burkolt táplálóanyagot a többi emlős – köztük az ember – számára is. Ez az esély azonban csak akkor juthat érvényre, ha mértéktartóan bánunk az intenzitás lehetőségével, valamint a gazdaságpolitikusok, meghallva az érintettek nehézségeit, megtalálják végre az állami szubvenció odaítélésének optimális lehetőségeit.

Az írás elején vázolt területi adottságok nyújtotta lehetőségekhez képest, meg a régmúltban gyökerező hagyományokból kiindulva szép, sokszor tudományos igényű elméletek is léteznek arról, hogy az átmeneti fellendülés után vajon miért esik vissza és miért nem terjed a húsmarhatartás, amikor a napnál világosabb, hogy a tevékenység magától értetődő előnyökkel jár. Noha a materiális indokok világosak, a kérdések bonyolultabb összefüggéseket tartalmaznak. Ezek közül a legfontosabbat az elején le kell szögezni: a marhahúsnak Magyarországon nincs belső piaca. Az utolsó statisztikai jelentések 4,4 kg egy főre jutó átlagos fogyasztásról számolnak be, amely a készítményekbe bedolgozott mennyiséget is magába foglalja. Hogy miért ilyen alacsony ez a szám, arra sokféle magyarázat létezik. Az első és legfontosabb az a tény, hogy a hazai jövedelemszinthez képest a marhahús drága. Különösen sokba kerülnek az olyan értékesebb húsrészek, mint a bélszín, a hátszín, a fehérpecsenye, a gömbölyű vagy a hosszúfelsál, stb. Ráadásul a hentespulton levő húsdarabról mindmáig még húsos szakemberek sem mindig tudják eldönteni, hogy vajon növendékbikából, vagy 4-5 éves tehénből van-e kikanyarítva.

Az is megállapíthatjuk, hogy nálunk szélesebb körben még nincs megfelelő kultúrája a marhahúsfogyasztásnak. Legtöbben csak a marhagulyásra és a pörköltre, a Krúdy-rajongók legfeljebb még a velős csontra gondolnak, ha ez a húsféleség kerül szóba. Kétségtelen, hogy az itt felsoroltak valóban rendkívül jól elkészíthető magyar specialitások, de ezekhez kifejezetten az olyan olcsóbb húsok, mint például a nyakhús, a puhahátszín és a lábszár valók, bár az olcsóbb kifejezés itt viszonylagos. „Steak”-et, szelethúst viszont már a színvonalasnak mondott éttermek mindegyikében sem lehet a gasztronómiai élmény reményében bizakodva rendelni. Változásra pedig kicsi az esély, egyrészt azért, mert szélesebb körben igen lassan módosulnak az étkezési szokások, másrészt a fogyasztói lehetőségek is szerény mértékben bővülnek.

Magyarországon a csúcsminőségű vágómarha-előállítás éltetője tehát elsősorban az exportpiac. Akik a hatvanas-hetvenes években már a szakmában dolgoztak, emlékeznek a mondásra, amely szerint: „A szarvasmarha-tenyésztés a magyar mezőgazdaság nehézipara”. A hatvanas évek második felében ugyanis még szabadon kereskedhettünk hagyományos (főleg német, olasz) vevőinkkel. Az európai gazdasági integrációs folyamatok, az integráción belüli támogatási rendszerek és a piacvédelem egységesülése következtében ennek a speciális ágazatnak a helyzete – tendenciáját tekintve – azonban egyre inkább hasonlítani kezdett a valódi nehéziparéhoz. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy Magyarországon szinte megszűnt a marhahízlalás, értékesítési lehetőségeink esetlegesek, az ármozgások hektikusak, a tehénlétszám pedig minden prognózis ellenére folyamatosan csökken. A következőkben éppen ezért nézzünk meg egy, a jelenlegi kondíciók melletti vázlatos elemzést a jövedelmezőségről!

Ideális helyzetben – tehát ha biztonságosan el lehet adni a terméket, és egy adott gazdaság keretein belül az ágazat már jól működik – a 200-250 kg-os, 6-7 hónapos borjú már „ingyen” van. Az egyszerűség kedvéért példaként gondolkodjunk egy 100 tehenes állományban, ahol: a szaporulati arány 88%, azaz 88 borjú születik; 44 bika és 44 üsző. Tegyük fel, elhullik, 1 bika és 1 üsző (hozzátesszük, hogy ez egy egészséges húsmarha-állományban is előfordul). Ősszel eladható 43 bikaborjú 225 kg-os átlagsúllyal, ez összesen 9675 kg (á: 500,-Ft), vagyis 4.837.500,-Ft. Eladható még 20 üszőborjú 205 kg-os átlagsúllyal; ugyanúgy 4100 kg (á: 450,-Ft), ez 1.845.000,-Ft. Eladható továbbá 10 vemhesüsző 12 hónapos korban az intervenciós telepnek, egyenként 100 ezer Ft-ért, ami 1.000.000 Ft. Van még 10 selejt tehenünk és 3 selejt üszőnk, ezért 500 kg-os átlagsúlyban ma 170 Ft-ot kapunk kg-onként, ami – 6500 kg-mal számolva – 1.105.000 Ft. A mai rendszerben hozzáadható mindehhez még 2.000.000,- Ft állami támogatás. A bevétel tehát 10.787.000 Ft, azaz 107.870 Ft/ tehén, vagy 53.935,-Ft/ ha. Ehhez szükség van 200 ha saját tulajdonú, vagy legalább 20 éves bérleti jogú, átlagos adottságú legelőre, legelőberendezésekre, szénakészítő gépsorra, állategészségügyi szolgáltatásra, valamint 4 tenyészbikára és – átlagosnál nem rosszabb év mellett – maximális gondosságra és szakértelemre. Ha tehát számolunk, nem fér hozzá kétség, hogy az extenzív megoldásokat kell választani (lásd: Mezőhír 2001. november-decemberi száma), mert a bevétel szinte nem lehet több a fentinél, mert az árak nem biztosak, mert mostoha év és még sok minden előre nem várt esemény is bekövetkezhet. A legeltetés mellett szól az is, hogy a másként nem használható legelőt ezzel a módszerrel hasznosítjuk, a terület nem galagonyásodik el, miközben jó minőségű állatot nevelünk rajta.

A húshasznú szarvasmarha-ágazat ráfordítás-megtérülés viszonyai azonban speciálisak, ezért nézzük meg egy most induló tenyésztő kilátásait: A gazda 200 ha legelővel rendelkezik, amelynek hasznosítására 100 vemhesüszőt állít be: A vemhesüsző ára, ha intervenciós telepről vásárolja, nettó 210.000 Ft. Egyedenként 50.000 Ft állami támogatást kap, az ár tehát 160.000,- Ft/egyed körül alakul, ez, példánk esetében eddig összesen 16.000.000 Ft befektetést igényel. Vásárolni kell továbbá 4 tenyészbikát 400.000 Ft-os áron, összesen 1.600.000 Ft-ért, és ki kell fizetni még az ÁFÁ-t, ami 2.712.000. Ez eddig 20,3 millió forint, de emellett még be kell rendezni a legelőt, meg kell venni a gépeket, be kell lépni egy tenyésztő szervezetbe. Sőt, meghitelezve, tartalékolni kell az első télre a szénát és a szalmát, mert a 6-7 hónapos vemhesen vásárolt üsző márciusban kezd borjazni. Sőt, a második télre is kell hitel szénára és szalmára, mert átlagos esetben november-december előtt nem jön be a fenti számítás szerinti 6,5 millió a borjúeladásból. És nem is jön be első évben enynyi, mert az első borjas tehén választott borja mintegy 15%-kal kisebb, mint a harmadik borjú…

Összegezve a vázoltakat: ha a szezonális elletésre (szakmailag így indokolt) termékenyített 100 üszőt év végén vásárolja meg a gazda, az első bevételre június végén számíthat, ez az összesen 2 millió Ft tehéntámogatás, majd még december táján juthat jövedelemhez, mintegy 6.5 millióhoz, ha az összes választott borjút el tudja adni. A lekötött összeget pedig nem is mertük összeadni, hátha valaki az eszközök megtérülési idejét is kiszámolja. Itt érkezünk el oda, hogy feltehető a kérdés: mit tegyen tehát a támogatást kimódoló gazdaságpolitikus ebben a helyzetben, amikor nincs belső fogyasztás, bizonytalan az exportpiac, de az ágazatot mégis meg kell tartani?

A soha nem nélkülözhető derűlátásra valóban egyedül csak a mielőbbi európai uniós csatlakozásunk iránti remény adhat alapot. Erre szokták az akadékoskodók azt mondani, hogy: „Jó, jó, azt már tudjuk, hogy akkor mi lesz, de vajon addig mi lesz?” A kérdésekre pedig csakis az „átvészelés” feltételeinek biztosítása lehet az egyetlen elfogadható válasz.

Dr. Bölcskey Károly

Ez a cikk a MezőHír 2002/07 - júliusi számában jelent meg.



%d blogger ezt szereti:
http://wp.me/p6OYBQ-do

-=oOo=-